Gombafej és szögesdrót
1963. augusztus 8-án, pontban 18 óra 30-kor (mert rend a lelke mindennek) a siófoki Lidó zenekara éppen befejezte a vacsorazenét, amikor az egyik asztal mellől felemelkedett egy fekete ember. Olyan volt, mint a Coca-Cola, tudtuk, hogy van ilyen, de még sohasem láttuk. Elindult a színpad, vagyis inkább a kissé a padlószint fölé emelt pódium felé, mosolyogva odalépett az esztrád-zenekar vezetőjéhez, és valamit súgott a fülébe. Feszült csend támadt, az asztalokat lepakoló pincérek, mint pompeji áldozatok, mozdulatukba fagyva figyelték az eseményeket. A vendégsereg nemkülönben. Mivel az esztrádzenekar vezetője éppen elmosolyodott, olvadni kezdett a jeges hangulat, valami készülőfélben volt.
Ki hitte volna, hogy mindez a vasfüggöny – bár egyelőre virtuális – lebontásának egyik pillanata volt. Átgázolt rajta a beatzene, karcolásmentesen hatolt át a drótakadályok között, mint szent flui-dum, és az állampárti hatalom tehetetlen volt vele szemben. A fekete ember ugyanis felvette az egyik szaxofont, elkezdett nyolcasokat játszani (Updike írt erről elsőként a Nyúlcipőben), majd honnan, honnan nem, még egy fekete ember érkezett, s lekapta a mikrofont az állványról, a Lidó zenekara pedig visszament a színpadra, felállt a Big Band, és a fekete gyémánt torkából szétáradtak az új kor hangjai. Valami másként szólt, mint az ’50-es évek rock and rolljából, valami spontán erő volt abban, valami az afroamerikai és brit világból eredő hozzáadott érték.
Elszabadult a pokol. VOR öltönyös hivatalnokfélék bokáztak a parkett közepére, megrészegült feleségeik ráncigálták őket, míg csak el nem kezdtek a zenére ringani, rángatózni – mindegy, hogyan. Mozgott az egész vendégsereg, a fekete férfiak pedig fokozták a tempót. Nyiladozó fiatal párok hagyták a lányok retiküljét és pereputtyát az asztalok mellet, s rohantak középre táncolni. Dauerolt hajzatú asszonyok dobták le a körömcipőt, és ropták a táncot akár párjuk nélkül, forogva, ugrálva, egyre őrültebb tempóban. Életem első arcsijában (aréna, őrjöngés…) vettem részt, majd beledöglöttem az örömmámorba. Az úri közönség ugyan nem törte szét a berendezést, de porrá zúzta jól fésült, rendpárti komfortzónáját. Így indult Magyarországon egy gőzhenger, az új nemzedék zenéjébe rejtőzködő szubkultúra, amelyre a szocialista rendszernek nem volt receptje. Jött, látott és győzött.
Néhány évvel később Gazdag Gyula A válogatás című dokumentumfilmjében örökítette meg azt a kétségbeesett, szánalmas kísérletet, amint egy szocialista nagyüzem KISZ-bizottsága pályázatot ír ki rockzenekar támogatására. Azóta a támogatás szó hallatán borsódzni kezd a hátam, zsigeri indulatok szabadulnak fel bennem, mert a rendszerszintű támogatás egyben a nem a rendszernek megfelelő dolgok tiltását jelenti.
Amikor támogatsz, akkor a nem támogatandót tagadod. Ebbe zavarodott volna bele a kádári rezsim, ha nem lett volna egy eléggé dörzsölt figurája, aki felismerte ezt a csapdát. Tudomásul vette, hogy semmit nem ért abból, amit EZEK A FIATALOK csinálnak, jobb hagyni, a szelepeken csapódjon ki a feszültség, szóljon a zene, törjenek a székek, asztalok, az erősítők az aréna közben, még mindig jobb, mint ’56, amikor lőttek, és nem zenéltek. Volt ebben valami bölcsesség, még akkor is, ha utána zeneszövegeket, akkordsorokat tiltottak be a lemezkiadás és az előadó-művészet ellenőrei. Kit érdekelt egy tiltás, ha másnap a színpadon szabadon előadhatta bárki, amit a cenzor tegnap még vállalhatatlannak ítélt. Ha nem volt színpad, volt házibuli, ott meg a kazettán terjesztett dalokat lehetett ordíttatni. Különben a Rádió Luxemburgot nem azért hallgattuk éjjel, mert félni kellett a lebukástól, hanem mert akkor volt tiszta a vétel.
De elég a nosztalgiázásból, ugorjunk a jelenbe! A politikai, majd a pénzügyi-gazdasági térfoglalás után a NER tankjai megérkeztek a kultúra mezejére, ahol könnyű győzelem vár rájuk, a lánctalpak ellen ugyanis a gabonaszárak nem tudnak védekezni. A könnyűzene könnyű terepnek látszik, ám becsapós dolog ez, még olyan harcedzett kapitányoknak is rejtegethet meglepetést, mint a PIM vezére. Éppen az a csapda, hogy soha nem látott összeggel támogatja rajta keresztül a kormány a szórakoztató zeneipart. Azt a spontán születő, intézményesíthetetlen szubkultúrát kívánják irányítás, szabályozás, befolyás alá vonni, amely minden ilyen kísérletnek ellen tudott állni, mert ab ovo rendszeren kívül volt és van. A rendszerbe lépők éppen ezért el is veszítik a függetlenség varázsát, csahossá, vicsorgó rendszerigazoló komisszárokká válnak. A szubkultúra csak magát tudja kinyírni, mint Bo Diddley mondta már időskorában, amikor négyszögletes alakú gitárját a koncert végén hanyagul hátravetve így szólt: „Észre sem vettük, hogy lassan azzá váltunk, ami ellen annak idején énekeltünk”. Vigasztalhatta persze magát azzal, hogy közben több generációt szabadított fel a zenéjük mindenféle társadalmi, hatalmi konvenció, előítélet és kényszer alól, aminek következtében például a hatvanas évek végén az NDK rockerei kis mopedjeikkel száguldozva az Unter den Lindenen, Jaggert ordíttatva a zsebrádiókból, szamárfület mutogattak a gumibotjukat feléjük lengető rendőröknek. Na tessék, pedig ott aztán volt központi akarat rogyásig.
Igazán bájos mix ez a Demeter Szilárd-féle program, az irodalmi és a könnyűzenei világ együttes állami felügyelete. Moldovával szólva olyan, mint a robbanómotor és a timsógyár. Amikor viszont még Erdélyben magyarul verselt és énekelt, missziót vállalt a hatalommal szemben. Ma egy másik hatalom mellett áll. Ez nem misszió, ez szolgálat. Aminek például a könnyűzene is szamárfüleket mutat. / Rózsa Péter
