Függetlenség a periférián

Többször párhuzamot vontál a mai események és a Kádár-korszak között. Úgy érzed, hogy hasonló szabadságharcot kell vívnod, mint akkor?

Nem vagyok én Dzsingisz kán, nem biztos, hogy nekem harcot kell vívnom.

De azért időnként még vívsz. Szóban mindenképpen.

A Facebookon hozzászólok ügyekhez, de főleg másoktól idézek, mert azt látom, hogy szűk a nyilvánosság. Úgy érzem, hogy a pár ezer ismerősömmel tudatni kell mindazt, ami körülöttünk történik. Próbálom felhangosítani, amit fontosnak tartok. Tulajdonképpen az egész életem ilyen közvetítésből áll. Egyébként abban, hogy milyen ideológiai köntösöket vesz magára a hatalom, nem is annyira a Kádár-korszakra hasonlít, hanem inkább a Rákosi-rendszerre. Módszereiben más, most nem fekete autón viszik el az embereket. Bár átvitt értelemben megjelennek a fekete autók is, azaz a karaktergyilkosságok. Valódi kormányzás helyett inkább kormánypropaganda történik. Annak az ideológiának a felhangosítása, amellyel a hatalmon lévők a maguk és híveik számára betonba öntött tulajdonosi alapokat igyekeznek teremteni. Olyan szilárd alapokat, hogy ha netán egy, a saját jogszabályaik szerint megszerkesztett választáson nem ők győznek, a demokratikus erők ne tudjanak a mostanitól gyökeresen különböző életet teremteni. Nem csak a tulajdonviszonyokat sikerült úgy átformálniuk, hogy szinte hozzájuk sem lehet majd nyúlni, de a kultúra területén is olyan pusztítást vittek végbe mind az intézményekben, mind a lehetőségekben, amit nehéz lesz helyrehozni. Az előadóművészek például a járvány miatt hosszú ideje alig tudnak dolgozni, és mégsem kapnak érdemben segítséget a kormányzattól. Nem pusztán valamilyen jövedelempótlásra vagy segélyre gondolok, hanem a művészeti infrastruktúra megóvására, a kulturális interakciók pótlására. A színházak a saját, egyre fogyatkozó lehetőségeikből próbálkoznak az interneten életben tartani a kómába került alkotásaikat, de még így sem juthatnak el a közönségükhöz. Pedig ott a lehetőség! Otthon bámulja a fél ország a képernyőt. Mi lenne, ha mondjuk, a hatalmas adófizetői pénzzel kitömött királyi vagy udvari televíziókat nem politikai reklámra vagy álhírek terjesztésére használnák, hanem például lehetőséget nyújtanának a korszerű művészeti törekvések megismertetésére, esetleg megkedveltetésére? Ez kiszélesíthetné a potenciális közönséget, ugyanakkor új kifejezési eszközök keresésére sarkallná a színházi alkotókat is, mellesleg életben tarthatná az ezzel foglalkozó művészeket is.

A rendszerváltás után, nem sokkal ezelőttig a kultúra nem nagyon érdekelte a különböző kormányzatokat, de az elmúlt időszakban gőzerővel beindult a kultúrharc.

Az, hogy ma már a hatalom nemcsak a gazdaságba, hanem inkább a kultúrába, az oktatásba veszi be magát, egyszerű politikai deficitből adódik. Ha megnézzük a számokat, akkor látható, hogy a 29 évig terjedő korosztályban óriási népszerűségvesztéssel számolhat az állampárt.

Akkor nyilván nem érdeke olyan színházakat közvetíteni a tévében, amelyek gondolkoztatnak. Inkább az az érdeke, hogy könnyed szórakoztatással elterelje a figyelmet a problémákról.

Pedig ahogy céloztam rá, a színházak számára lehetne ez a kényszerű szükségállapot bizonyos mértékig gazdag időszak is, vagyis az önfejlesztés, a művészi innováció korszaka is. Ehhez viszont olyan pályázatokra lenne szükség, amelyek nem történelmi témák egysíkú ábrázolására, nem ideológiai dogmák fényesre sikálására ösztönöznek, mint ahogy az elmúlt évben kiírt pályázatokból kitetszik, hanem arra, hogy a művészek továbbképezzék magukat, a jelenben őket körülvevő társadalmi jelenségekből és a világ kultúrájából megismerhető inspirációkból tanuljanak. Akár alapkísérleteket folytassanak. De a politikai kurzus a tudományban sem nagyon szereti az alapkísérleteket, miért szeretné a színházban? Az Örkény Színházban A legyek című előadásban, a Pedagógus szerepében Oresztész szemére hányom, hogy megfeledkezik a tanításomról, „a mosolygó kétségről”. Manapság az államunk eltörölni igyekszik ezt a fajta gondolkodást, a sokszínű, választható tankönyvek, képzési módszerek helyett az egyfélét erőlteti, nem a személyre szabott, kérdésekre, kreativitásra épülő oktatást. Ahogy az iskolától, a színháztól is tételek közvetítését várják a központok. Ha a nevelés és a művészet hatására nem fejlődnek a kompetenciák, a képességek, akkor soha nem fognak az emberek érvényesen gondolkodni, az újabb és újabb kihívásokra válaszokat találni. De soha nem fogunk másként részt venni akár még a szórakozásban, a mindennapok kultúrájában sem. Vagyis nem fogjuk másként, más tartalommal élni az életünket. Főleg nem tudunk teremteni, alkotni.

Lehet érdeke bárkinek is, hogy embereket butítson el? Ez hosszú távon nem az ország mélyrepüléséhez vezet? Láttuk ennek a fordítottját is, például Finnországban, Japánban. A szűkös időkben nem elvontak a kultúrától, az oktatástól, hanem ezekre a területekre fektettek be leginkább, amitől aztán meglódult a fejlődés.

Körülbelül erről beszélek. Most kellene a színházi területen is az innovatív törekvéseket támogató rendszert kiépíteni. Volt erre példa a ’90-es évek közepétől. Az akkori Soros Alapítvány a független művészet számára ilyen pályázatokat írt ki. Akkor kaptunk elektronikus eszközöket tőlük, a tapasztalataink rögzítésére, továbbadására és új képzési módszerek kimunkálására. A kamerákat és editáló berendezéseket aztán tovább is adtuk, például a marosvásárhelyi színészképzés segítésére, a színészmesterséggel foglalkozó, színészóriásokkal rögzített interjúink pedig megtalálhatók a Színháztudományi Intézetben. Csakhogy vállalásaink teljesítését a Soros Fesztiválokon be kellett mutatni, és ez volt a feltétele annak, hogy a továbbiakban érkezzen támogatás. A pályázatok kiírásának és szakmai elbírálásának ma is a minőség kellene, hogy legyen a fő szempontja, és nem a lojalitás.

Ahogy Soros, úgy vele együtt a minőség nem vált a döntnökök jelentős része számára szitokszóvá? Nem a vonalasságot várják el inkább?

Dehogynem. Mindenki látja, hogy a cél olyan alattvalók nevelése, akik nem kérdezősködnek, nem bírálnak, mert az veszélyes.

Erre épít a maga nemében mesterien kiépített médiarendszer, amely képes tömegek agyát átmosni. Ennek az igen masszív alapjait a mai hatalomnak még ellenzékből sikerült megteremtenie. Máig gondosan fejleszti, miközben a másik oldal hatalmon hagyta lepukkanni a hozzá közelebb álló sajtó nagy hányadát. Nem fektetett bele pénzt, azzal, hogy éljen meg a piacon. Most pedig lehet panaszkodni, hogy alig van hol megnyilvánulni.

A kilencvenes évek elején aktívabban vehettem részt a jövő tervezésében a Kulturális, Oktatási, Tudományos, Tv- és Sajtóbizottság alelnökeként. Mi, liberálisok, tartózkodtunk attól, hogy valamilyen kultúrpolitikai vonalvezetést deklaráljunk. Azt mondtuk, hogy kultúrpolitika ilyen módon nincs, a hatalomnak karnyújtásnyi távolságra kell állnia a kultúrától. A mecenatúra megteremtése a lényeg. Ez független attól, ki mit csinál, csak az a fontos, hogy minőség legyen. Ezt már a rendszerváltás új országgyűlésének első napjaiban a Csurka István-féle vonal azonnal megtámadta. Rögtön a térfoglalást kezdte szorgalmazni. A kulturális bizottság sajtószabadsággal kapcsolatos ülésein azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy a kormányzópárt célja a korabeli Magyar Nemzet és a Szabad Föld megszerzése. Az utóbbin mosolyogtam, nem értettem, miért pont ez. Pedig Csurka jól számolt. A Szabad Föld minden vidéki háztartásban megtalálható, a Magyar Nemzet a kispolgárság újságja volt, és a megyei orgánumok, amelyek persze az MSZMP befolyása alatt álltak, a helyi kérdésekkel foglalkoztak. Azt azért látni lehetett, hogy ütköznek az érdekek. Az ellenzék pedig nem volt egységes. A szocik megtartani igyekeztek a befolyásukat, a liberálisok távol akarták tartani magukat a sajtótulajdontól. Tehát amikor azt firtatod, hogy miért voltak tétlenek ebben az ügyben a baloldaliak, liberálisok, erre azt tudom válaszolni, hogy ez elvi kérdés volt.

Ez nem volt súlyos hiba?

Megszereznünk akkor sem kellett volna a sajtót, de azt sem kellett volna hagyni, hogy mások ezt megtegyék. Göncz Árpád köztársasági elnök próbálta nem aláírni a kierőszakolt médiaalelnökök kinevezését, de később a kompromisszumokra hajlása teret engedett az ideológiai szempontú térfoglalásnak.

Azért azt sokan remélték, hogy miután ellenzéki lett Budapest és jó néhány önkormányzat vezetése, közösen, bármennyire is szorongatják őket, egy rádiót, egy tévét csak sikerül összegründolniuk.

Ez távol áll a szabadságon és szolidaritáson nyugvó gondolkodás embereitől. Ez valóban gyengeségnek tűnhet. Azonban igazi demokráciában, ahol vannak fékek, ellensúlyok, olyan intézmények, amelyek egymásra ügyelnek, hogy egyetlen erő se kapjon túlhatalmat, ez volna maga a természetes magatartás. De egy királyságon és államszocializmuson felnevelkedett országnak nem az.

Lehet-e ilyen Grál-lovag módjára küzdeni, vagy muszáj átvenni bizonyos harcmodort?

Ha nem hiszek abban, hogy van független gondolkodás, független kommunikáció, vannak független interakciók, amelyek nem alantas érdekeket szolgálnak, akkor miért lenne érdemes harcolni?

Ezzel a független léteddel életed jelentős részében nem szorultál a perifériára?

Nekem nagyon jól megfelel a periféria, csak az nem felel meg, hogy ilyen magától értetődően létezik bármilyen periféria. És az nem felel meg, hogy harcolni kell azért, aminek természetesnek kellene lennie. És ha felveszem azt a harcmodort, máris belesétáltam az ő utcájukba. Az ellenállásnak az egyetlen igazi módszere és eszköze, amit most a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóitól, tanáraitól látok. Az a tanköztársaság, amit létrehoztak. Azt nem lehet elvenni sem középszerű emberek kinevezésével, sem épületek megszállásával. Ők maguknak olyan házat építettek, ahogy József Attila mondja, „amelybe háziúr nem települ”. Ez a titkos egyetem nem olyan terület, amit meg lehet szállni. Ez már ott van azokban a hallgatókban, akik ezt megcsinálták.

Sok olyan produkcióban játszol, amely a hatalom természetrajzáról szól. A legutóbbi bemutatódon, a III. Richárd betiltva előadásában, a Szkénében, több szerep mellett magát Sztálint alakítod. De megformálsz olyan szülőket is, akik följelentik a saját gyereküket. Láthatóan igencsak szeretsz aljas lenni a színpadon.

Az ember megkeresi ezekben a figurákban a saját életét. Az élmények vegyesek. Nem a feljelentés a fontos ebben a darabban, hanem az a nyomás, amit a szuverén művészre gyakorol az aggódó szülő, a lojális hivatalnok, a fővezér. Azzal a látszattal akarják átformálni a személyiséget, hogy ezt az ő érdekében, sőt a szeretetükkel együtt teszik. Az az anya, akit játszom, meg akarja kímélni híres rendező fiát, Meyerholdot a helytelennek vélt művészeti döntésektől. Az apa megszokta, hogy az ő kisszerű környezetében családfőként érvényesíteni tudja megalkuvásait, még szakmai tapasztalatok átadására is vállalkozik. A diktatúra nem mindig a feljelentés eszközével él, hanem azzal a szervezett hatásmechanizmussal, amely képes a renitens művészt a „helyes útra terelni”. Sztálin korában sem mindenki egyformán gonosz, nem mindenki saját kezűleg gyilkol, de aminek a szolgálatában áll, így is vezethet a független alkotó megsemmisítéséhez. A legnagyobb szeretet, a családi nyomás ugyanaz kicsiben, amiről idáig beszélgettünk, hogy hogyan lehet átformálni úgy az embereket, hogy már ne önmaguk legyenek. Ne akarjanak semmit sem az alkotásukkal, sem a baráti és emberi viszonyaikkal kezdeni.

Meglehetősen régen játszod Barakiást, a zsidó főpapot a Caligula helytartója előadásában, a Szkénében. Korábban Szolnokon alakítottad Petroniust is,

a címszereplőt, a hatalom képviselőjét, aki intenzív szócsatát vív a főpappal, és ritkaságszámba menően még meg is győzhető. Nem igázza le a zsidókat, bár ott van vele a jól felszerelt hadsereg. Két tökéletesen ellentétes érdekű ember szóba áll egymással, sőt megérti a másikat. Látsz erre némi esélyt?

Ahhoz, hogy két ellenlábas beszélni tudjon, embernek kell lenni. Ez a helytartó az első pillanattól fogva próbálja megérteni azt, akit ellenségnek neveznek. És amikor megérti, látja a császár embertelenségét. Emiatt nem hajtja végre a parancsot, amitől pont mint helytartó bukik meg, viszont ettől válik emberré. Valószínűleg először a pozíciójával kell megbirkóznia ahhoz valakinek, hogy ember lehessen.

Szabadságszigetek címmel több mint 500 oldalas könyv jelent meg rólad, de így is csak 1978-ig jut el. A szerző, Sándor L. István, kilátásba helyezte a folytatást. Nyilván remek, hogy ennyire részletesen dokumentálják a munkásságodat, másrészt nem rémisztő? Nem olyan, mint egy életmű-kiállítás, amellyel sok minden lezárul?

Persze, olyan, mint egy szarkofág. Bár ennek a könyvnek a legfőbb érdeme, hogy zömében nem rólam, hanem arról a történelmi kontextusról szól, amelyben alkottunk. Sándor L. nem csak azokat a produkciókat próbálta imponáló empátiával rekonstruálni, amelyeket én már régen elfelejtettem. Azt a környezetet, a perifériát is, amelyben alkottam. Azért dolgoztam én kőszínházban is, a József Attila Színházban, az Irodalmi Színpadon és Szolnokon.

De mindegyik csak pár éves időszak volt.

Igen, ezek mégis meghatározó tapasztalatokká váltak. Ezek voltak azok az ellenpéldák – visszatérve a Caligulára –, amelyeknek a tapasztalatait leszűrve, a helytartó elhatározza, hogy nem lesz többé helytartó. Nekem nagyon fontos, hogy ne váljak a helytartók katonájává. Ahhoz, hogy erre egyértelműen rájöjjek, meglehetősen lényegesek azok a tapasztalatok, amelyeket azokban az intézményekben szereztem, és amelyekből pár év után eljöttem. Amikor úgy láttam, hogy nem őrizhetem meg bennük a függetlenségemet, odébbálltam. / Bóta Gábor