Ezt is írja a többihez!

Színészkamarai elnöksége utolsó évében, 1998-ban csüggedten jelentette ki: már nem tud hatékony lenni, társadalmi aktivitásával magára maradt. Mitől halt el a csatazaj?

Fél a szakma. Nem mernek „renitens” megmozdulásokon részt venni sem színészek, sem igazgatók: féltik az egzisztenciájukat. Nem alaptalanul.

Merthogy?

Sajnos a színház presztízse az utóbbi időben lenullázódott. A puha vagy kemény diktatúrában tudták a művészek: meghatározó a közéleti szerepük, hiszen a közönség vár tőlük valamit, és ez tartást adott nekik. Mára viszont a színész elvesztette társadalmi méltóságát s vele az önbecsülését. Nincs súlya a kamarának sem, a hatalom semmibe veszi. És mivel a színészek nem látják értelmét a közéleti tetteknek, harcos kiállás sem várható el tőlük. S közben a politikusok – nincs kivétel – álszenteskednek. Úgy csinálnak, mintha számukra fontos lenne a kultúra, aztán kiderül: valójában a művész is csak eszköze a politikusok hatalomvágyának.

És ez nem elég ok a tiltakozásra?

Csak elvonulni lehet.

Miért?

Szokássá vált a közöny. Senki nem háborodik föl. Legyint a társadalom, mint kocsmában a törzsvendég: „ezt is írja a többihez”.

Nem dühíti?

Nekem sincs alternatívám, hogy jól járjak.

(Karácsony Ágnes interjúja Jordán Tamással, 2001)