Emberbőrre varrott üzenetek

Emberbőr itt nem marad szúratlanul. Vadulni jöttünk, ez a tetkó Wildstyle turnéja (haknija), most éppen Bécsben, a Stadthalléban. Fülledt félhomály, beleszippantunk a levegőbe, annyi fűillat sincs, mint egy balatoni szabad strandon előszezonban, de hát tudtuk mi már előre, hogy nem jár kéz a kézben a tetoválás a bűnözéssel, az Üss!, meg a Bűn az élet már poros tetkóoperett. Ami most hódít, de a bennfentesek szerint szezonálisan rövid lesz, az a hónaljba varrott virág, szelídeknek szende színekben, bátrabbaknak harsánylilában, emelt kéznél kitárulkozóan. Finom művészlelkeknek a minimalista tetkók is divatba jöttek, a legbrutálisabb azonban a szurokfekete, fél karon, akár az egész felsőtesten.

A felsoroltak közül itt egyet sem látunk, a női részlegen a bicepszről leginkább borostás férfiarcok tekintenek ránk szúrósan, vagy az élőlények rendszertanában nem található modellű állati figurák tekeregnek. Keressük a vadat, de csak egy-két torzat találunk, a Neufeldből érkező tetoválószalon rendelésfelvevői azt mondják, a nők itt is inkább a mandalát kérik, a kör vagy négyzet alakot, amelynek origójából millió színes forma ered. Leginkább a perspektivikusan beszippantósat, a magukba fogadósat keresik a lányok.

Titokban fotózok egy bőrvarratásra fölfekvő bugyis nőt, észreveszi, gyorsan föltápászkodik, na ennyi volt, nézem, jönnek-e a kidobóemberek. A lány szigorúan magyarázza, hogy őt ugyan fotózhatom, ha kell, pózol is, de a tetkómintát, amiből a művésze dolgozik, azt tilos, mert versenyre készül. Nyitás után egy órával záróráig már mindenhol minden hely betelt. Egy bonyolultabb, színezett, satírozott mintára két és fél órát szánnak, az egyszerűbb másfél alatt elkészül. A versenymunkák persze igényesebbek, hetek óta készül rá az alkotó. Külön kategóriában versenyeznek a feketék, a szürkék és a színesek.

Vannak kiegészítők is, álarcok, cipők, ruhák, percingek, CD-kazetták, merthogy tudjuk ugye, hogy a tetkó üzenet másnak és önmagunknak, miközben életérzés is, közülük a wildstyle a legalternatívabb, már ha az alternatívnak vannak nyelvtani fokozatai.

Az életérzés a nyers erő, a keménység, a céltudatosság, ám ahogy a művész keze alatt telefonját olvasgató férfiak testét elnézem, a sportosság, az edzettség nem tartozik feltétlenül hozzá, a nőknél még jobban felfedezhető az edzőtermek hatása.

A tetkóművészek ihletett állapotban, magányosan alkotnak, a hordozóanyagok egykedvűen tűrnek, a nézősereg téblábol, aztán elmegy a színházterembe, ahol az életérzés sportos kifejezéseképpen freaksakrobaták, kétkerekűn bicikliző kardnyelők, dobbantóról szaltók után zsákoló Las Vegas-i kosarasok, férfi erőművészek vízszintesen lengenek a rúdon, bányászlámpás, vájársisakos táncosok egy vetített bányavágattal a háttérben csizmájukat verik Experidance-módra, nagy a siker, ötszáz ember tapsol. Külsőleg a többségük egyáltalán nem hozza Wildstyle kellékeit.

Aztán jön a sztárvendég, a 2008 óta Guinness-rekorder új-zélandi Lucky Diamond Rich, akinek a teste kétszáz százalékban van tetoválva. Eredetileg ugye száz százalékban volt szemhéjaktól, szájbelsőtől a fitymáig, de Rich nem tekintette végleges állapotnak a beteljesülést, újra átvarratott motívumokat mintegy százszázalékos mennyiségben, és most olyan egybefüggően fércelt lett, hogy már szinte egyetlen tetkója sem látszik. Rich persze mást is tud, kardot nyel – ezekben a körökben ez valamiféle hülye szokás lehet –, meg tüzet okád, zsonglőrködik minden arra alkalmatlan és veszélyes tárggyal. Nagy sikere van, aztán jön a csavart ember, a csonttalan Kiros Hadgu, akinek láttán a kígyók lánctalpas dromedárnak tűnnek.

Visszatérünk még a bőrszurkálókhoz, állítólag 25 ország népe van itt bemutatni művészetét (hiába töröm a fejem, nem jut eszembe, melyik filmben hangzik el, hogy felkérem a művésznőt – vagy művész urat? -, hogy mutassa be művészetét), sokkal kevesebbnek látszik. A verseny végét már nem várjuk meg, viszont két nap múlva Bob Dylan énekel itt, a Stadthalléban, na arra visszajövünk. Dylan hetvenhat éves, ha kilép a zongora mögül, két mikrofon elé áll, egyikbe kapaszkodik, a másikba énekel. Úgy, ahogyan csak ő tud.

De ez már egy másik történet. / Hajba Ferenc