Callas

Szabad nő vagyok – mondja a filmben a század (egyik) legnagyobb szopránja. Szabad, de nem független. Sem nagyralátó anyjától, aki belehajszolja a karrierbe a majdani dívát, és nem lehet független férjétől sem, signore Meneghinitől, a veronai téglagyárostól, akit egyre kevésbé kötött le az építőipar, és egyre jobban vonzott a felesége torkában lévő kincs, amelynek menedzselésével mind kiterjedtebben foglalkozott. S ahogyan erősödött a férfi ambíciója, úgy romlott a házasságuk.

Igaz, ehhez hozzájárul a leggazdagabb görög udvarlása is. Arisztotelész Onasszisznak, a tengeri és légi szállítmányozással foglalkozó nagyvállalkozónak a nábobi jachtján Churchill-lel és Greta Garbóval együtt vendégeskedhet a „primadonna assoluta”. A mama lázas fantáziája valósággá vált.

Callas felénekelte magát a nercbe, bársonyba, gyémántba öltözöttek közé. A depressziósok társaságába. Itt minden percének tanúja a nyilvánosság. Minden megérkezés menekülés is egyben. A világ nagy operaházai csak feltételes megállók. A Scala, a Metropolitan, a londoni, berlini, párizsi, madridi, Buenos Aires-i, chicagói, mexikóvárosi színpadok produkciói teljessé teszik karrierjét.

A sikerszériát kisebb görcsök szakítják meg, amikor utoléri főhősnőnket a rettegett énekesbetegség: cserbenhagyja a hangja. Ez és a pályán lévőkkel ismételten fellépő feszültségek kétes hírét keltik. Miközben egy alattomos kereszthuzat indiszponálttá teheti, és ezt egy világnagyság nem engedheti meg magának.

A felhasznált interjúk, a riportrészletek, a levéldokumentumok egy nagyon érzékeny, intelligens személyiség képét hordozzák. Aki divina – nem csak a színpadon. Élete végén magányos és megtört asszony lett. Ötvenhárom éves volt. Hamvait az Égei-tengerbe szórták.

(A Maria Callas-sztori című filmet Tom Volf rendezte.) / Bölcs István