Alföldi-show

Alföldi-Isten kéjes, önelégült, üdvözült mosollyal fogadva kitörő tapsunkat, berobban a színre. Érezteti, hogy ez az ünneplés jár neki. Nem számított kevesebbre, ha már így leszállt közénk. Rá vetül a legtöbb fény, de azért a nézőtéren sem oltják le a villanyokat, annyi világosság marad, hogy fölényes tekintettel végigmustrálhasson minket, megnézze az ő nyáját, dicsérő és fitymáló megjegyzést egyaránt tegyen. Általában velünk szemben áll, mint egy stand-up komikus, az öltözéke is hozzá hasonlatos. Nincs rajta csilivili cucc, hangsúlyosan civilben, farmerban, nadrágból kilógó fehér ingben és könnyed fekete zakóban, sportcipőben van. A lezserség, a civilség látszatát kelti. Úgy néz ki, hogy akár egy is lehetne közülünk. De közben a hangsúlyaiban, bennünket leuraló szóáradatában ott a fensőbbségesség, hogy azért ő az anyagtalan, a végtelen idő óta létező, a halhatatlan Mindenható. Aki most testet öltött ennek a földi halandónak a képében, hogy leereszkedve hozzánk szóba elegyedhessen velünk, ha úgy tetszik, valamennyiünket kioktathasson. Tán mert neki is szüksége van – legalább időlegesen – némi társaságra, szórakozásra, alattvalók dresszírozására.

Kétségtelenül van ebben önirónia, sőt erőteljes öngúny. Alföldi istenségként megjelenik a rajongótábora előtt, azok előtt, akik imádják őt, ha úgy tetszik, istenítik, mindent igyekeznek megnézni, amit csinál, netán még mindent pazarnak is tartanak, ami vele kapcsolatos. Miközben fürdőzik a sikerben, azért ez sem lehet könnyű. Ahogy az sem, hogy sokan pedig utálják. Az evidensen megosztó személyiségek közé tartozik. Eljátszik hát egy megosztó Istent. Egyáltalán nem a jóságos, joviális, fennkölten öblös hangú kaporszakállút adja. Istent abszolút lerántja ide közénk, a Földre, kimondottan a magunk, a maga képére formálja, egyenesen profanizálja.

A tizenháromszoros Emmy-díjas szerző, David Javerbaum, akinek a darabja a Broadwayn, majd a földkerekség több pontján sikert aratott, kimondottan javasolja, hogy az adott ország viszonyaihoz alakítsák a szövegét. Így bármennyire kárhoztatni szokták ezt többen is, került bele aktuálpolitika, ahogy már az ókori görög drámákba is. Például Isten már a közlendője elején szól Attilához, aki Beregszászról érkezett. Hogy, hogy nem, szóba kerül a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye is, no meg egy nem kimondottan csóró gázszerelő… Mindez abból az apropóból, hogy az Örökkévaló azért érkezett közénk, mert úgy látta, baj van a Tízparancsolattal, nemigen tartjuk be kőbe vésett intelmeit. Felolvassa mind a tízet, amikor nagy betűkkel kivetítik ezeket a falra, és szemünkre hányja, hogy mennyire fütyülünk rájuk. Amikor a „ne lopj!” intencióhoz ér, nekünk háttal áll, és bőven elég, hogy csak a fejét felénk fordítva, némiképp fancsali ábrázatot vágva, széttárja a karjait, és máris kitör a röhögés.

Érdekesség, hogy a tavalyelőtti évad tán legjobb előadásában, a Radnóti Színházban, a 10 című produkcióban, a mind kiválóbb drámaíró, Székely Csaba ugyancsak végigveszi a Tízparancsolatot, és pontról pontra, módszeres alapossággal szintén bebizonyítja, hogy egyiket sem tartjuk be. Ez oratorikusan fajsúlyos, a lélek legmélyére hatoló, vallomásosan fájdalmas mű, Javerbaum szövege viszont közelít a kaján blaszfémiához, gyakran könnyedén viccelődik, olykor akár szándékosan túlmegy az ízléshatáron, és hajmeresztően blőd vicceket süt el. Alföldi ezeket mindig jelzi is, totálisan elhúzza a száját az idétlen poénok kimondásakor. Torz, fölhangosított zene is megszólal ilyenkor, mint amikor egy tébolyult show-műsorban valami jópofaságnak szánt baromságot ereszt el a műsorvezető, és a bemelegítő ember azon nyomban meg is tapsoltatja a nagyszerűen idomítható, fölöttébb készséges közönséggel.

Ebben az esetben két arkangyal szolgál bemelegítő emberként. Már amikor a nézőtérre bemegyünk, várnak minket. Fehér rövid nadrágban leledzenek, mint holmi mitugrász sihederek, hosszú ujjú, testre feszülő, szentképet ábrázoló pólót hordanak, és ide-oda cikáznak a deszkákon és a nézőtéren. Gábriel megformálója Ivanics Tamás, Mihályé Kovács Máté. Figyelmeztetnek a maszkviselés szükségességére, arra, hogy ne felejtsük el kikapcsolni a mobiltelefont, és hogy akinek zörgős cukorkája van, az most bontsa ki előre. Néhány megjegyzést tesznek, kokettálnak a publikummal. És persze hangzatosan felkészítenek a sztár megjelenésére. Közvetítők köztünk és közte. Kérdéseket is föltehetünk neki, amelyeket gyakran ők „továbbítanak”, akár a halkan elduruzsolt mondatokat maguk által felhangosítva.

Az interaktív részek nem működnek elég flottul. Nem érződik az, mint az improvizációra szakosodott Momentán Társulat, vagy akár a Maladype Színház több produkciója esetében, hogy a színészek minden lehetséges kérdésre, megnyilvánulásra, véleményre felkészültek, és rögvest csípőből tudnak „tüzelni”, mert számtalan variációt begyakoroltak. Ezúttal nem is csalogatnak elő a közönség tagjaiból igazán karakteres véleményeket, és nincsenek is rájuk meglepő válaszok, mint például egy Sándor György-esten, amely közben valóban meg lehet nyilvánulni, és érkezik is rá csavaros agyú riposzt, majd arra tán viszontriposzt, és így tovább. El kellene dönteni, hogy tényleg van-e merészen vagány interaktivitás, vagy ezt így kár imitálni.

Mihály arkangyal is tesz fel előre megírt kérdéseket, amelyeken rendre felbőszül az Isten. Totálisan kiakad. Magából kikelve üvölteni kezd. Úgy érzi, hogy készakarva provokálják. Alföldi olyan legfelül lévőt alakít, aki színleg jóságos, módjával tán még demokrata is. Meghallgat bármilyen problémát, de azért rögvest kibukik, ha úgy érzi, hogy az ő érdekkörei sérülnek, valaki meg meri kérdőjelezni a mégiscsak totális uralmát. Igyekszik távol tartani magától az olyan kérdéseket, amelyek azt firtatják, hogyan engedhette a holokausztot, hogyan hagyhatja a rémesen pusztító háborúkat, és azt, hogy gyerekek meghaljanak rákban. Érzi, hogy valamit meglehetősen elfuserált, pikírt megjegyzést tesz arra, hogy mindössze hat nap alatt összecsapta a teremtést. Ezért is érkezett hozzánk, mert hat napnál sokkal, de sokkal hosszabb töprengés, vívódás után elkészítette, elhozta a Tízparancsolat javított kiadását. Ez nyilvánvaló utalás Esterházy Péter Javított kiadás című könyvére. Ilyen utalásból jó néhány van, lehet versengeni, ki vesz észre többet belőlük.

Nem valószínű, hogy az új parancsolatokból sokkal többet megfogadnánk, mint a régiekből. Ez az este azért arról is szól, hogy minden közeledési szándék ellenére elbeszélünk egymás mellett. Próbálunk fogódzókat találni, iparkodunk hinni valamiben, valakiben, és sajnos ez mintha egyre kevésbé sikerülne. Valódi, klasszikus bibliai idézetek is elhangzanak a maguk magasztosságában. Ezek keverednek a mai nyelv olykor akár szándékolt slendriánságával, gőzös fejjel elkiabált szitokszavakkal, de nagy, döbbent csendekkel is. Így együtt jól megmutatják azt a káoszt, nehezen kiismerhető kutyulmányt, amelyben élni kényszerülünk.

Lesznek, akik felháborodnak ezen a produkción, akár úgy, hogy nem is látták. Lesznek, akik annyira imádják, hogy többször megnézik. Megosztó, mint Alföldi. Provokatívan arra késztet, hogy nézzünk szembe önmagunkkal, és azzal, ami körülöttünk van. Jöjjünk már rá végre, hogy hosszú távon nem célszerű homokba dugni a fejünket.

Egyáltalán nem hitetlen ez az előadás. Éppenhogy arra bujtogat minket, hozzuk már magunkat olyan állapotba, hogy hinni tudjunk valamiben, amiért hathatósan cselekedni is képesek vagyunk. / Bóta Gábor