A megosztás mesterei

A regény két főszereplőjét régi barátság fűzi össze, ők a harmincas éveiben járó Elisabeth Demand és a 101 éves Daniel Glück, aki a cselekmény jelen idejében egy idősotthonban alszik. A regényben egyforma hangsúlyt kap a jelen és a múlt: a nosztalgiával övezett „szép régi világ”, amely antik tárgyakban és irodalmi referenciákban egyaránt megjelenik.

Daniel egy kreativitásban és képekben gazdag világot mutat a kis Elisabethnek: egyik kedves időtöltésük, hogy Daniel részletesen leír műalkotásokat, főleg kollázsokat, amelyeket a kislány – és vele együtt az olvasó – elképzel. Évekkel később Elisabeth rátalál a művészre, akinek a képeit nagyon is jól ismeri: Pauline Boty pop-art művész alkotásait kiírta magából a világ és a művészettörténet emlékezete. Smith több regényének is témája, hogy az emlékezés és a történelem el/újramesélése felejtéssel is jár. Az Ősz hősei azt képviselik, hogy a képzelet is az elfeledett múlt megismerésének eszköze. Smith egyik korábbi, Hogy lehetnél mindkettő című könyvében egy reneszánsz festő kap központi szerepet: a regény egyik felében egy 21. századi művészettörténész spekulál a festő életéről, a másik felében pedig Smith megalkotja ennek az életnek egy verzióját. A Hogy lehetnél mindkettő különlegessége, hogy egyes kiadásokban a 21. századi szálat követi a reneszánsz idősík, más kiadásokban viszont fordítva, a reneszánszt követi a kortárs történet – az olvasói élmény nem lehet azonos.

Ahogy az Ősz című regényben Boty munkássága egyre nagyobb hangsúlyt kap, az olvasó internetes keresőmunkába kezdhet, hogy azonosítsa a műveket, és összevesse a keresési eredményeket a regény leírásaival (amelyek észrevétlenül Daniel életének montázsát alkotják). Ezzel az olvasó részese lesz az Ősz egyik fontos gondolatának: mit kezdjünk a látszattal, milyen a helyes és megfelelő ábrázolás, milyen kinézet alapján alkothatunk ítéletet.

Ennek a kérdésnek a társadalmi vonatkozásai vicces és kafkai jelenetekben bontakoznak ki. Elisabeth az útlevelét szeretné megújítani, az ügyintézők azonban soha nincsenek megelégedve a fotójával. „Az arca rossz méret” – mondja, az ügyintéző. „Hogy lehet egy arc rossz méret?” – kérdezi Elisabeth. Vagy: „A szem túl kicsi” – mintha Elisabeth szeme önmagában lebegne az univerzumban. Elisabeth megjelenésének mustrálása, és helyesnek vagy helytelennek találása az orvosnál, az idősotthonban és az utcán is megtörténik. Az emberek a Brexit-kampány szlogenjeitől feltüzelve méregetik egymást: vajon mire fog szavazni ez a fiatal nő? A regénybe óvatosan kúsznak be az előítéletek: menjetek haza – olvasható egy házfalon. Elképzelhető, hogy Elisabeth bőrszíne nem fehér, azért méregetik annyira? Vagy már a fiatalsága is gyanús az elöregedő faluban?

Már Elisabeth és Daniel megismerkedése is az előítéletekről szól: a kislány házi feladata, hogy interjút készítsen egy szomszéddal, ám anyja ezt nem engedi. Lehet, hogy Daniel meleg, azonkívül külföldi is. Az anya lefizetné a lányát egy Szépség és a Szörnyeteg videóval (amelyben a Szörnyeteg végig a normatív megjelenés mögé rejti igazi énjét), ha kapcsolatfelvétel és kommunikáció helyett egy kitalált interjút adna le a tanárának.

Apró félelmek, a kommunikáció lépéseinek észrevétlen kikerülése vezet a bizalom válságához, amely átszabja az emberek fizikai és gondolati mozgásterét, és elvezet a Brexitben testet öltő megosztottsághoz: „Az emberek az egész országban úgy érezték, hiba volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, helyes volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán vesztettek. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán győztek.” / Szép Eszter

(Ali Smith: Ősz, 232 oldal, Magvető)