A képzelet köteléke

A magyarul tavaly megjelent Háztartást olvasni különleges élmény, mert a főszereplővel együtt az olvasó is két végpont között ingázik. Az egyik: azonosnak lenni önmagunkkal. A másik: elveszíteni önmagunkat azáltal, hogy ráhangolódunk egy másik emberre. A cselekmény látszólag egyszerű: Ruth, a kamaszlány mesél arról, hogyan nőtt fel Idaho állam egyik eldugott kisvárosában nővérével, Lucille-lel, és az őket nevelő Sylvie-vel. Lógnak az iskolából, a tóparton fagyoskodnak, kerülgetik a kóbor kutyákat, vacsoráznak, és alig beszélnek a város lakóival. Igazából egymáshoz is alig szólnak. A természetet megtapasztalva fáznak, fáradnak, éheznek, merülnek el az árvízben – ez a mindennapok része.

Akárcsak a gyökértelen és vándorló Sylvie, Ruth is egyre inkább elhanyagolja társadalmi kötelezettségeit: nem fésülködnek, nem ügyelnek a ruházatukra, kacatokat halmoznak fel a házukban. A város közösségét kezdetben hidegen hagyja a család, de ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik különcségük és szegénységük, a városiak beavatkozása egyszerre értelmezhető törődésként és fenyegetésként. Robinson értékeket és társadalmi normákat ütköztet: csendesen provokálva arról beszél, mi a szeretet, mikor kell kiemelni egy gyereket a családjából, hogyan öröklődik a trauma, és egyáltalán mi az, hogy család. Ezek ma Magyarországon a legaktuálisabb kérdések közé tartoznak.

Ruth a gondolataiba is beavat: gyakran képzeli el halott rokonainak legbanálisabb pillanatait. Ezek a gondolatmenetek hatalmas empátiáról árulkodnak. Robinson egy interjúban arról beszélt, hogy az együttérző képzelet, a megérteni szándékozó odafigyelés az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, amely kiegészíti azt, hogy minden ember csodálatosan egyedi. „Talán úgy történt” – kezdi képzelődéseit Ruth, és olyan részletesen jelennek meg az előző generációk életének mozzanatai, hogy végül megszűnik a határ jelen és múlt, képzelet és valóság között.

Ez, na meg az egyén és a társadalom közti határ Robinson egyik fő témája. Ruth lírai elmélkedései az emberekről és a természetről hatalmas érzékenységgel vallanak arról, hogy milyen elveszíteni az én határait. „Gyakran láthatatlannak érzem magam, tökéletlenül és alig létezőnek” – olvashatjuk a könyv fülszövegében. Ruth és testvére olykor annyira közel vannak egymáshoz, hogy ugyanazt érzik, Ruth és Sylvie pedig annyira összeszoktak, hogy akár el is feledkezhettek egymás jelenlétéről. A sodródás és az empátia egybefonódik: a másik életébe történő érzékeny belehelyezkedés az elvárásokkal teli, sztereotip viselkedés ellentéte. A városiak által elvárt normakövetés az, amely az énre veszélyes ebben a regényben, és nem a másikkal való eggyé válás.

Szerepel a könyvben két idős női rokon, akik olyan szoros közösségben élnek, hogy ugyanazt gondolják, és nem lehet tudni, az adott mondatot egyikük vagy másikuk mondta-e. Ruth számára az extrém empátia nem ellentétes az én megtalálásával. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a regény első mondata: „A nevem Ruth”. Ez vagyok én, magamról fogok beszélni, és nem érdekel, hallgatják-e mások. A felütés, de a regény hömpölygő mondatai többször is egy amerikai klasszikust, a Moby Dicket idézik, melynek első mondata az eredetiben: „Nevezzetek Ishmaelnek”. Neki fontos a közönsége.

Ruth gyerekkorának szinte minden percére rátelepszik a gyász. Édesanyja öngyilkos lett, belehajtott a város melletti tóba. Nagyapja ugyanebben a tóban vesztette életét egy vonatbalesetben. A mozdulatlan, emlékekkel terhelt víztömeg melletti gyerekkor bemutatásával Robinson melankolikus könyve oly módon beszél az énről és a többiekről, ahogy ritkán szoktak. đĐ

(Marilynne Robinson: Háztartás,

248 oldal, Magvető Kiadó)