A járvány sem ok a fiskális alkoholizmusra

Váratlanul érte a világot a pandémia?

Az amerikai Foreign Affairs egyszer már megírta, hogy közeleg egy minden modern kori pandémiánál pusztítóbb világjárvány. Csakhogy ez 2005-ben volt, a madárinfluenza-járvány idején. S aztán nem történt semmi. Amikor egy éve Kínából megérkeztek az első hírek a Vuhanban kitört járványról, nem számított senki sem arra, hogy ez az egész világot érinteni fogja. Egyébként a fertőzés terjedésének első, második és harmadik hullámára még ma sincs teljesen meggyőző magyarázat. Úgy gondolom, a járvány első szakaszában azért voltak Magyarországon viszonylag kedvezőek az adatok, mert akkor a koronavírus egy kevéssé fertőző formája ért el hozzánk. A nyár végére azonban megfordult a helyzet, egyre-másra jöttek az egyre ütősebb, újabb változatok.

Eléggé ellentmondásos, ahogy a magyar kormány járványkezelését megítéli a közvélemény. Egyesek szerint kudarcos, mások szerint jól használják fel a rendelkezésre álló forrásokat. Kinek van igaza?

Bár több mint húsz éve foglalkozom egészség-gazdaságtannal, mégsem állítom, hogy a járványtanban járatos vagyok. A tavalyi esztendő számai azt bizonyítják, hogy gazgazdasági szempontból rosszul kezeli a helyzetet a kormány. Úgy fogalmaznék, hogy az intézkedések a fiskális alkoholizmus jegyeit viselik magukon. Az Orbán-kormány úgy viselkedik, mint az az alkoholista, aki pár esztendeig megtartóztatta magát, majd egy este odamegy a bárszekrényhez, nagyot húz a whiskysüvegből, s onnantól kezdve minden este ugyanezt teszi. Ez egy sok évtizedes betegsége a magyar gazdaságnak, amiből 2010 és 2019 között jórészt sikerült kigyógyulnunk. Most kitört rajtunk megint.

Ezt miből gondolja?

Abból, hogy az Európai Unió most eltekint a GDP-arányos államháztartási hiány háromszázalékos értékének betartásától, s ebből a kormányzat máris azt a következtetést vonta le, hogy megint lehet nyakló nélkül költekezni. Lehet segíteni az Orbán személye körüli klientúrának, a rokonoknak és a Fidesz számára megnyerhető szavazók számos csoportjának. Ez azonban nagyon felelőtlen magatartás. Azt senki nem tagadja, hogy a pandémia miatti leállások veszteséget okoznak a költségvetésnek, és vitán felül áll az is, hogy egészségügyi kiadásokra, beleértve egyes eszközök importját is, többet kell fordítani, de az például kapitális baklövés volt, hogy 300 milliárd forintért vásároltak lélegeztetőgépeket. Az indokolt többletkiadásokat más területeken takarékossággal kellett volna ellensúlyozni. A gazdasági rendszerváltás lezárulása (1994) óta soha nem volt ekkora a hiány Magyarországon. A 2020-as 9-10 százalékos deficit a mostani, válságos körülmények között sem elfogadható. A járvány sem elégséges ok a fiskális alkoholizmusra, az óriási hiány miatt keletkező adósságot ugyanis egyszer majd vissza kell fizetnie a kormánynak.

Ne feledjük: ezt egyre drágábban tesszük majd, hiszen a forint egyetlen esztendő alatt tíz százalékkal értékelődött le az euróhoz képest.

Valóban. Az Orbán-kormányok az államháztartási hiány mértékét 2010 óta igyekeztek az uniós követelményeknek megfelelően kezelni, most azonban úgy értelmezték, hogy lazult a szigor, szabadon lehet költekezni. Ahogy a szólásmondás tartja: nincs itthon a macska, cincognak az egerek. Alighanem úgy gondolja a miniszterelnök, hogy az európai közösség mindent el fog nekünk nézni, nem kell szigorú büntetésekre számítani, legfeljebb nem vesznek fel bennünket az euróövezetbe. A kormány az euró bevezetéséről már amúgy is régen lemondott.

Ha nem is mondott le végleg, időről időre halogatja.

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy egy évtizede még olyan volt a helyzet, hogy az úgynevezett maastrichti kritériumokat képesek lettünk volna teljesíteni. Ez a lehetőség most hosszú időre megint elúszott.

Milyen következményei lehetnek ennek?

Csak egyet emelnék ki: folytatódni fog a magyarok külföldi munkavállalási célú kivándorlása. Hiszen könnyen belátható, hogy ha ugyanazzal a munkával ma nálunk – a leértékelődés miatt – tíz százalékkal kevesebbet ér valakinek a fizetése mint 2019-ben, akkor aki teheti, a magasabb jövedelmet választja. Ebből a szempontból mindegy is, hogy képzett vagy képzetlen munkaerő hagyja el az országot. Mind a kettőre szükség lenne.

A hiányból finanszírozott gazdaságélénkítést másutt sem tartják ördögtől valónak.

Valóban, az Egyesült Államokban Donald Trump elnökségének utolsó évében is ezt a filozófiát követték, és szerte a világon sok országban történt ilyesmi. Mi azonban egy kis, nyitott gazdaság vagyunk, hatalmas, régebben felhalmozott államadóssággal. Nálunk a húzd meg, ereszd meg! módszert már a rendszerváltás előtt is alkalmazták, és ebben a tekintetben azóta sem változott sok minden. Ennek az eredménye pedig mindig az lett, hogy amikor a gazdaság elért egy árnyalatnyival magasabb növekedési pályát, azt szükségszerűen megszorítások követték. A Fideszt persze a legkevésbé sem zavarja, hogy ezzel a következő kormánynak kell majd szembesülnie, különösen akkor nem, ha 2022-ben a mai ellenzék kerülne hatalomra. Ezzel a lehetőséggel a kormánynak is, az ellenzéknek is számolnia kell.

Ilyen körülmények között megnő a gondoskodó állam szerepe, amely a válság nehézségein igyekszik átvezetni a társadalmat. Ebben a tekintetben miképpen állt helyt a magyar kormányzat?

Közismert, hogy az Egyesült Államokban előbb 600 dollárt adtak vissza nem fizetendő támogatásként minden állampolgárnak, majd a leköszönő elnök egyik utolsó rendelkezéseként ezt az összeget felemelte 2000 dollárra. Ez a rendszer viszonylag egyszerű és átlátható, s az Egyesült Államok meg is engedheti magának, miután a legfejlettebb államnak mindenki nyugodtan nyújt hitelt. Ezzel szemben Magyarországnak azzal kell szembesülnie, hogy a világjárvány miatt egy olyan gazdasági világválságot élünk meg, amilyen még nem volt a történelemben. A mostani krízis nem az iparból, a bankszektorból vagy a mezőgazdaságból, hanem a szolgáltatási szférából indult ki. Bedőlt a turizmus, a vendéglátás, a csőd szélére kerültek a repülőtársaságok, a kultúra, a szórakoztatás, az oktatás leállt. Azoknak, akik ezekben az ágazatokban dolgoznak, a magyar kormányzat nagyon kevés segítséget nyújtott, de ezt nem minősíteném hibának. A mostani járványtól független, ahogyan a kormányzat 2010 óta a munkanélküliekkel és a mélyszegénységben élőkkel foglalkozik. Ez egyszerűen szólva disznóság.

Ön szerint jó lépés volt, hogy az MNB pénzhígítással sietett a gazdaság megsegítésére?

A válaszom egyértelműen: nem. Ezzel a növekedést olyan áron kívánja elősegíteni, hogy közben gyengíti a forintot. Azok az országok, amelyek hasonlóképpen tettek, nem úgy érték ezt el, hogy eközben a 80 százalékos szint fölé tornázták fel a GDP-arányos államadósságukat. Márpedig ebből a nagyon magas államadósságból olyan problémák fognak adódni, amelyek rontják a magyar gazdaság iránti bizalmat, drágábban kapunk majd hiteleket, ami a jövendő növekedési ütem gátja lehet.

A rövidített munkaidő gyógyír a nehéz helyzetbe került munkavállalók gondjára?

Ezzel a támogatási rendszerrel kapcsolatban sok a félreértés. A Kurzarbeit az 1990-es évek óta létezik, de igazi virágkorát a 2009-es gazdasági világválság során élte Németországban. Az autógyári munkásoknak ötnapos munkahétre adtak fizetést, de csak négy napot kellett ledolgozniuk. Amikor ismét teljes kapacitással lehetett termelni, akkor viszont akár hat napra is behívhatták őket, de nem fizették ki nekik a többletmunkaidőt. Lényegében ezt tartalmazta a magyar Országgyűlés által 2018 decemberében elfogadott túlóratörvény is: a munkaidő utólagos, többéves időkeretben történő elszámolása ellen a kormánykritikus politikai erők és a szakszervezetek akkor hevesen tiltakoztak. Ezt a köznyelv rabszolgatörvénynek nevezte, de valójában a Kurzarbeit is ennek szellemében született. A mostani helyzetben nem az autógyárakban, hanem a vendéglátásban és a turisztikai vállalkozásoknál lenne szükség a csökkentett idejű foglalkoztatás támogatására. Azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy ennek a támogatásnak az összegét a költségvetésből, vagyis az adófizetők pénzéből fizessék-e ki, vagy rábízzák a vállalkozásokra.

Ezekben a szektorokban a leggyakoribb a feketefoglalkoztatás…

Valóban nagyon magas a feketén foglalkoztatottak aránya, és a fizetést kiegészítő borravaló szerepe is. Ezért nagyon nehéz megállapítani, hogy mondjuk egy felszolgáló a járvány előtt mennyit keresett, és ezért ténylegesen mennyit dolgozott. Egy egész szektort érintő válság idején azt érdemes ösztönözni, hogy az alkalmazottak, akár csak átmeneti jelleggel, másutt keressenek munkát. Jelenleg is vannak olyan ágazatok, mint például az építőipar, ahol továbbra is munkaerőhiánnyal küzdenek, de természetesen ezt nem szabad mereven kezelni, mert számos olyan kistelepülésről hallani, amelynek környékén egyáltalán nem lehet megfelelő munkaalkalmat találni. Az ott élők számára a szociális segély nyújthat valamiféle támaszt.

A már említett gazdasági növekedés ösztönzésének jegyében a válság ellenére tovább folytak egyes nagyberuházások, mintha mi sem történt volna. Hogyan látja ezt?

A járvány kézenfekvő indokot adhatott volna ahhoz, hogy ezeket a beruházásokat leállítsuk. Mondjuk, a sokmilliárdos hadseregfejlesztést elhalasszuk, de említhetném a soha meg nem térülő Budapest–Belgrád vasútvonal korszerűsítését vagy a Paksi Atomerőmű bővítését is, és az olyan presztízseseményekre szánt pénzeket, mint a későbbre halasztott Vadászati Világkiállítás, vagy az eucharisztikus világtalálkozó megrendezése. Ezeket a milliárdokat inkább az egészségügy fejlesztésére, a járvánnyal kapcsolatos többletköltségek fedezésére kellene költeni. Amit az elmúlt nyolc évben az adósságcsökkentés terén eredményként elértünk, egyetlen év alatt eltűnt. Százmilliárdokat mentenek ki alapítványokba, valójában közpénzeket fordítanak magáncélokra.

Olyan alapítványokra gondol, mint a Tihanyi Alapítvány, amely formailag a Mathias Corvinus Collegiumot működteti tehetséggondozás címszóval? Ez akár még pártolható is volna…

Amikor a Mol állami tulajdonban lévő részvényeiből adnak át alapítványoknak, akkor végeredményben ettől még a költségvetés pozíciója nem romlik, de amikor az ilyen kormányhoz közeli alapítványokat készpénzzel tőkésítik fel, akkor az már az egyenleg szempontjából sem lehet közömbös. Kérdés, hogy mit fog ehhez szólni az Eurostat, az unió statisztikai hivatala.

Hasonló eset történt már korábban is, amikor az Eximbank gazdálkodását a kormányzat nem tekintette a központi költségvetés részének.

Végül mégis rákényszerültek erre. A legtöbb újonnan létrejött (köz)alapítvány esetében is a magánpénznek álcázott közpénz az állami költségvetés és a kormány által kinevezett vezetők kontrollja alatt működik. Ezért van okunk azt remélni, hogy egy kormányváltás után az unió segítségével ezek a pénzek visszakerülnek a magyar államhoz. đĐ