A Horn

Halkan beszélt. Kentet szívott, mint mindig. Lapogatta a hátamat. Horn Gyula volt kormányfővel tizenöt éve beszélgettem parlamenti szobájában. Már túl volt mindenen. Szobor volt. Önmaga szobra. „Engem eléggé keménykezűnek tartottak, holott csak arról volt szó, hogy kiadtam a feladatot, és számon is kértem. Nem voltam haragtartó, sem bosszúálló. Utálom a mellébeszélést. A politikusok körülményesen fogalmaznak, sok idegen szót használnak. Az emberek pedig egyértelmű, közérthető dolgokat várnak tőlünk” – mondta az interjúban. Ő valóban ilyen volt. Angyalföldi munkásgyerek, akiből miniszterelnök lett. Politikus, aki egy autóbaleset miatt merevítővel, vaskoronával a fején került kormányra. Reformkommunista homályos karhatalmista múlttal, aki átvágta a vasfüggönyt. Pártelnök, akit szoci utódai sem tudtak felülmúlni, mesterien keverte a kártyákat. Profi volt, akitől Orbán is tanulta a kormányfői „mesterséget”. 75. születésnapján, ahol Gorbacsov is megjelent, már kanyargósak voltak a mondatai, egymásba gabalyodtak. Sólyom államfőt, aki megtagadta a kitüntetését, „a jó nénikéjébe” küldte. Gyurcsány mellélépett, és lekísérte a színpadról. Még hat évig élt. Kórházban. A látogatóit már nem ismerte fel. Szobra is van. Igazi. Az egyik Brüsszelben, a másik Angyalföldön. / P. A.