Szabadabban nézni

Mit mond egymásnak egy Vermeer-festmény és egy kora 19. századi fotó? Milyen régi és új mítoszaink vannak a rajzolásról? Milyen történeteket mesélnek az árnyékok és a tükrök? Miért börtön a perspektíva? A képek története című kötet olyan kérdéseken gondolkodtatja el olvasóit, amelyek a látás természetéből fakadnak, és ilyenformán több mint művészettörténeti bemutató vagy képes album. A könyvet olvasva az ember leginkább nézni tanul meg, valamint vizuális kapcsolatokat keresni látszólag kulturálisan kevéssé egymás mellé helyezhető műalkotások között. A képek történetében felvetett problémáknak nem az a céljuk, hogy (kizárólag) művészettörténeti ismeretekkel vagy tárgyi tudással gazdagodjunk – bár óhatatlanul ez is megtörténik –, hanem az, hogy szabadabban és bátrabban nézzünk.

A bennünket mindenhol körülvevő képek értelmezésének és a vizuális kultúra kutatásának az elmúlt évtizedben egyre nagyobb társadalmi és szakmai figyelmet szenteltek. A képeknek – és nem csak azoknak, amelyeket marketingcéllal használnak – hatalmuk van. Egyes képeknek kultuszuk alakult ki (például a Mona Lisának), más képek heves érzelmeket, például félelmet és politikai ellentéteket váltanak ki, mint például a fehér Z betű, amely az utóbbi hónapokban az orosz háborús törekvések nemzetközileg ismert jelképévé vált. Ahogy a példák is mutatják, a vizuális kultúráról való gondolkodás nem kizárólag művészeti alkotások elemzését jelenti. Ellenkezőleg, a különféle céllal használt és különféle médiumokban készült képek demokratizmusát hozta el. Ebből az egyetlen szempontból – amely komolyan veszi a képek sokféleségét – tűnik A képek története némileg hagyománykövetőnek: a szokatlan képpárok és összehasonlítások tagjai mindig már kanonizált művészeti alkotások.

Egyetlen kép jelentése sem magától értetődő, Hockney és Gayford pedig biztos kézzel vezeti az olvasókat képről képre, témáról témára. A könyv egy része Hockney korábbi, Titkos tudás című könyvének fő gondolatait fejti ki újra, de most is igen érdekesen: Hockney amellett érvel – és bizonyítja számos képpel –, hogy a fotográfia feltalálása semmilyen törést nem hozott a vizuális kultúrában, mert a festők már évszázadokkal korábban használtak olyan eszközöket (camera obscurát és csiszolt lencséket), amelyek ismerőssé tették számukra a kivetített, lencsével megmutatott és realista kép mibenlétét. Hockney az ismerőssé válás eme folyamatának bemutatásában jeleskedik, ugyanakkor érezhetően nem érti a fotográfiát, és nem is nagyon érdekli. Az utolsó, fotóról és filmről szóló fejezetek talán emiatt kicsit kevésbé inspirálók. Ezzel szemben izgalmas gondolatokat indít el, hogy többször is olvashatunk a digitális képalkotás és főleg az iPad lehetőségeiről, vagy az, hogy a
17 000 és 34 000 éves barlangrajzok fotóit egyszer egy Picasso-olajfestmény, máskor egy indiai falfestmény szomszédságában szemlélhetjük.

A képek története vaskos könyv, de nem az a fajta, amely dohányzóasztalokon várja, hogy fellapozzák, és kizárólag a képeit nézegessék. Szemléletmódja E. H. Gombrich hazánkban is több kiadást megélt hatalmas könyve, A művészet története által kijelölt csapást követi: gondolatgazdag, érthető, alapos, a kép és a szöveg egyaránt fontos benne. Hockney és Gayford vállalása tükrözi annak a sok változásnak egy jó részét, ami Gombrich művének eredeti, 1950-es (itthon először 1978-ban adták ki) megjelenése óta átalakította a művészetről való gondolkodást. A gyerek- és a felnőttváltozatnak egyaránt a legnagyobb erénye, hogy egy vizuális rendszert mutat be, amelyben a művészet és annak változása nem géniuszok állócsillagai köré szerveződik, hanem dinamikusan és kölcsönhatások útján mozog. A hagyomány és az újítás egyszerre van jelen, csakúgy, mint a technika ismeretének jelentősége és a kíváncsiság. A bemutatott képekre azonban (még mindig) Európa-centrikusság jellemző, és csak elvétve találunk példákat más kontinensek képeire – nagyrészt amiatt, mert maguk a kérdések, amelyek a beszélgetést szervezik (árnyékok ábrázolása, a lineáris perspektíva uralkodóvá válása, az olajfesték sikere, a sokszorosítás kihívásai), európai eredetűek, és nem alkalmazhatók más képalkotó kultúrákra. Ugyanígy fájó, hogy minimális alkotás szerepel női művészektől.

A könyv két változatban is elkészült, és mindkettő hozzáférhető magyar fordításban is: mindkettő egy-egy jól szerkesztett érvfolyam, egy-egy vizuális probléma sokrétű megvilágítása párbeszédes formába rendezve. A könyv mindkét változatban páratlanul gazdagon illusztrált, már maga a képelrendezés is igen inspiráló. A vizualitás lényegével is foglalkozó kérdésfelvetéseket a beszélgetőtársak konkrét példákon elemzik: egyként érdeklik őket a gyakorlati kérdések, tehát olyan problémák, amelyek a festék anyagából és a festő módszeréből adódnak, valamint művészetfilozófiai szempontok, amelyek a látáshoz és a képkészítéshez kapcsolódó, uralkodó nézeteket boncolgatják. Olykor mintha lennének leosztott szerepek: Gayford többször közöl művészettörténeti ismereteket, Hockney bátrabban oszt meg merész asszociációkat, de nem rajzolódik ki határozott különbség a beszélgetőpartnerek stílusában vagy véleményében. Ha egy klasszikus, egybeszélős leíró szöveget kapnánk, az is ugyanilyen érdekes lenne.

A gyerekkönyv változat új élettel tölti meg a festményekről folytatott beszélgetést: Rose Blake illusztrációi önálló szólamot képviselve felelgetnek a két gondolkodónak. Blake önmagát is belerajzolta a könyvbe, mégpedig kislányként. A kislány és egy tacskó oldalról oldalra a könyv főszereplőjévé válik, az illusztrációkon ennek a két kedves karakternek a mókázását követhetjük, és jól szórakozhatunk azon, milyen kreatív és játékos kapcsolatokat teremtenek a bemutatott festményekkel. A gyerekkönyvben a képek nagyobbak, jobban el lehet bennük merülni, emiatt – na meg Blake munkájának köszönhetően – ebben a verzióban sikeresebben megy át az üzenet, miszerint a képek az elsődlegesek, és nem az elemzés vagy az elemzők személye.đĐ

(David Hockney, Martin Gayford: A képek története – A barlangtól a monitorig, 368 oldal, Scolar Kiadó; David Hockney, Martin Gayford, Rose Blake: A képek története gyerekeknek, 128 oldal, Pozsonyi Pagony)