Emberszörny

Rába Roland anyaszült meztelenül vergődik elő a Teremtmények című előadás lényeként egy fémládából, fenyegetően eltorzult arccal, rémisztő nyögések kíséretében, sokkolóan közel a nézőkhöz a Katona József Színház Kamrájában. Tárnoki Márk rendező nem akarja mesterséges gépezetnek mutatni: nincs fémborítása, nem állnak ki belőle szikrázó csövek, nagyon is emberszabású, ő bizony nyilvánvalóan emberszörny. Az ember mint sárkányfogvetemény. Közülünk való. Rába kiváló alakításához bátran használja, megmutatja a testét, amire azért később könnyed vászonnadrág kerül, de mezítlábas marad, ahogy a felsőteste is csupasz, a sok rohangálásban megizzad, ami felvállaltan nem szép látvány. Giliga Ilka sajátos teret tervezett: kétoldalt pástszerűen kinyúlik a színpad, amit nézőkként közrefogunk, sőt a pástok közé is beékelődik a közönség egy része. Négy sornál messzebb senki sem ül az eseményektől. Demonstratívan képünkbe dugják az eseményeket, a Mary Shelley klasszikussá vált horrorregénye nyomán Hajós Zsuzsa által, Fekete Ádám dramaturg közreműködésével írt darab vérfagyasztó történéseit.

A klasszikus görög színház hatalmas arénáiban még meglehetősen távol ült a közönség, de amúgy is rendre megkímélték a gyilkosságok, öldöklő háborúk látványától, általában jött egy hírhozó, és öblös hangon elregélte a borzalmakat. Az más kérdés, hogy ezeknek a daraboknak a mai előadásaiban gyakran megmutatják a rémségeket. Shakespeare már rendre mészárszéket rendezett a színpadon. Legvéresebb műve a Titus Andronicus, amiben a gyilkosságoknak, csonkolásoknak számtalan változatát láthatjuk, tetézve azzal, hogy a címszereplő megöli legfőbb ellenségének, Tamora gót királynénak a fiait, és a belőlük készült ételt díszes lakomán szervírozza. A Zsámbéki Színházi Bázison nézőkként – miközben ránk esteledett egy dombtetőn – még körbe is ülhettük ezt a megvilágított, förmedvényes vacsoraasztalt. Nincs az a horrorszerző, aki ennél iszonytatóbbat kiagyal. De a mai népszerű horrorfilmek gyökereit az 1800-as évek végén megnyílt és az 1960-as évek elejéig működő párizsi Grand Guignol Színházban is kell keresni. Guignol eredetileg öldöklő csihi-puhival igazságot osztó népi bábhős, az ő nevét vette fel a színház, ahol létrejött a rémdráma műfaja, temérdek színpadi trükkel, és jó adag naturalizmussal. Kitermelték az undor- és félelemkeltés széles eszköztárát, amiből később sokan meríthettek, és aminek a kegyetlenkedésektől sem mentes vásári bábjátékok szolgáltatták az alapjait.

A mi Vitéz Lászlónk is a szemünk láttára püföli halálra palacsintasütővel az ördögöket úgy, hogy lehetőleg minél nagyobbat koppanjon a fafejük, és utána még örömmel teli vitustáncot jár kinyuvasztott testükön. Magam is többször láttam, hogy angol rokona, Mr. Punch, nagyságrendekkel brutálisabb nála. Az általa agyonszúrt, felakasztott szegény párákat még az orrunk előtt le is darálja. Innen csak egy lépés a hírhedt borbély, Sweeney Todd, aki elnyisszantja vendégeinek torkát, és ugyancsak ledarálva őket, szomszédasszonya, Mrs. Lovett ízletes húsos pitéket készít belőlük, ami felvirágzó éttermük alapját adja. Stephen Sondheim musicalt írt Christopher Bond darabjából, aki Hugh Wheeler regényéből merített ihletet. Persze nem kerülhette el a megfilmesítést, Tim Burton remekül vitte vászonra, ahogy Ascher Tamás is kiválóan rendezte a kaposvári színház deszkáira, ahol már sok rendhagyó produkcióval megedzették a nézőket. Az Erkel színházi bemutató – Nyakfelmetsző címmel – ellenben hatalmas bukás volt, már a premieren is csak lézengtek a nézők. Sondheim hátborzongató zenéjét sem szerette a publikum, a musicalektől inkább üdítő dallamosságra vágyik, és a horror sem lett igazán népszerű a hazai színpadokon, amelyeken gyakran egy „sima” meztelenség is még mindig felháborodást kelt.

A Teremtmények is megosztó előadás. Vannak, akik kiakadnak, mások jelentős teljesítményként értékelik. Bányai Kelemen Barna Frankensteinként eljátssza, hogy ő, a jól öltözött, kulturált polgár, semmivel nem jobb barbár teremtményénél, akit tudósi hiúságból rászabadított a világra, és magára hagyott, hogy szabadon garázdálkodhasson. Ahogy hozzá, úgy máshoz sem igazán tud kötődni, és felelősségvállalásra sem igazán képes. A lénynek át kell élnie a másság kitaszítottságát, az egyedüllét szorongató érzését, ami növeli benne az elkeseredést, a haragot, a bosszúszomjat, így fokozatosan gyilkológéppé válik, miközben Rába azt is megmutatja, hogy mennyire szeretne beilleszkedni, megtanulni beszélni (ehhez például élvezettel ízlelgeti a szavakat). Jóravaló érzések is vannak benne, de ebben a világban esélye sincs, hogy befogadják. Jellemző, hogy Elek Ferenc hajóskapitánya, amikor a legnagyobb vihar dúl, nem áll a vártán, hanem kabinjába zárkózva búsong. Az előadás zárt, merev társadalmat ábrázol. Kivétel a természethez közeli és tán éppen ezért minden sallangtól mentes, nagyon is természetes, befogadó parasztcsalád. Pálos Hanna viszont Frankenstein menyasszonyaként mesterkélten naiv, olyan, mintha szántszándékkal farkasvakságban szenvedne. Bezerédi Zoltán, Szécsi Bence, Tóth Zsófia több szerepet is játszanak. Mivel az idősíkokban is ugrál az előadás, és mivel törvényszerűen sok minden kimarad az amúgy sem könnyen dramatizálható levélregényből, időnként nehéz követni a cselekményt, vagy azt, hogy éppen ki kicsoda. Bizonyos kegyetlenkedések öncélúan hosszúra nyúlnak, annyira, hogy időnként unni kezdem őket. Márpedig a horror maga a felfokozott izgalom. Arról szól, hogy a mindennapi élet unalmas, a fölöttébb izgalmas élet pedig meglehetősen veszélyes. Ezért nehéz, csaknem lehetetlen megtalálni a megfelelő létformát.

Ez a produkció sem találja el mindig a megfelelő arányokat. A sok, olykor már monotonná váló nyomasztás közepette tán kicsivel több humor is elférne, ahogy ezt Polański annyira jól tudta A vámpírok bálja filmes és színpadi verziójában egyaránt. Nem véletlen, hogy itthon ez az eddigi leghosszabb színpadi sikerszéria a horror műfajában.đĐ

(Teremtmények, Katona József Színház)