Élvezetes Tragédia

Régóta vita tárgya, hogy dráma-e valójában Madách remekműve, vagy inkább költői, filozófiai alkotás, ami nehezen állja meg a helyét a deszkákon. A sok bölcseleti elmélkedés, a gyakori színváltozások temérdek szereplője, a sokszor pátosszal elszavalt mondatok miatt sok esetben nehezen követhető a szöveg és a cselekmény. Az utóbbi amúgy sem tartalmaz rengeteg akciót, leginkább csak állóképekben, magasztos gondolatokat megosztva vitatkoznak egymással a szereplők.

Novák János rendezőként alaposan megmozgatta ezeket az állóképeket, és kicsit a nézőket is. Megérkezésünk után az előtérben marasztalnak bennünket a jegyszedők, ahol összezsúfolva várjuk a kezdést. Kétszintes faépítmény áll előttünk, tetején az Úr, de később Lucifer is felhág rá: az első és az utolsó szín itt játszódik. Nizsai Dániel és Nyirkó Krisztina Ádámként és Évaként öltözékük szerint is olyanok, mint két mai nagy kamasz, azokra hasonlítanak, akik zömében körülállják őket. Horváth Péter – aki a dramaturgiai munkálatokat is végezte – Luciferként úgy fest, mintha maga az élvezettel gonoszkodó, éles elméjű Joker lépett volna le a filmvászonról. Így hamar találnak azonosulási pontokat a fiatalok. Nincs fennkölt szövegmondás, hétköznapi természetességgel ejtik ki a színészek a szavakat, de ez nem jelenti azt, hogy beleírnak – például szlenget – a darab mondataiba. Ami elhangzik, az száz százalékig Madách.

Az angyalok kara beinvitál minket a színházterembe, ahol már mindenki helyet foglalhat, és ahol a látvány nagyon is XXI. századi, a digitális fegyvertár széles körű felhasználásával. Gyakran egyszerre látjuk a szereplőket hús-vér valójukban és kivetítve. A nézőtér mögé is elhelyeznek egy színpadot, így a szereplők a szó szoros értelmben is a fejünk felett vitázhatnak. Ám ha nem akarunk, meg sem kell fordulnunk, hogy lássuk a hátunk mögött lévőket, mert kivetítik őket, miközben más színészek ott vannak az orrunk előtt. Díszletelemekként is tobzódik a digitalitás, a videotechnika, Kovács Ivó és Albert Kinga jóvoltából. A hagyományos díszletekért, jelmezekért pedig Orosz Klaudia felelős. Ő a tavasszal harminc éves színház egyik alapítótagja, és mindmáig a produkciók látványvilágának meghatározója. Ez az előadás sok tekintetben az elmúlt három évtized munkájának összefoglalása, nem véletlenül vesz részt benne a teljes társulat, időnként a színpadon is olyan zsúfoltságot előidézve, ami az előtérben keletkezik.

A társulat főleg a Budapest Bábszínházból kivált fiatal művészekből jött létre, akik máig az együttes tagjai, hozzájuk csatlakoztak az újabb és újabb korosztályok. Novák a kezdetektől direktor. Változatlanul innovatív alkotó, gyakran – ahogy most – az előadások zeneszerzője is. Csak olykor-olykor torpant meg a kezdeti lendület. Az első nagy sikert Locspocs sárkány, az ellenállhatatlanul kedves kis tengeri szörny aratta, aki fél a víztől, de ennek ellenére megtanul úszni, és hőstetteket hajt végre. Akkoriban Székely Andrea állította színpadra, most Novák rendezi újra. De a márciusban bemutatandó produkcióban Locspocs már felnőtt lesz, lényegében ezzel is jelképezve, hogy a színház is már felnőtt korba ért.

Úttörő volt sok tekintetben. Először kezdett egészen kicsiknek, akár csecsemőknek játszani. A Todában, aminek komoly nemzetközi sikere is lett, zenére mozgó formák, érdekes alakzatok, varázsos színek olvadnak egymásba. A Tekergőben pedig még Orbán Ottó bámulatos zeneiségű, pazar ritmusú verseit, és azok vizuális megjelenítéseit is meglepően jól fogadják a picurok. De a Kolibri abban is élen járt, hogy általános iskolai felső tagozatosoknak és középiskolásoknak kezdett gyakran szőnyeg alá söpört témákról: válásról, alkoholizmusról, drogról, erőszakról, megerőszakolásról, gyilkosságról, öngyilkosságról, másságról, kiközösítésről játszani, olyan jó érzékkel, hogy a pedagógusok is csak elvétve háborodtak fel – ők is átérezték, hogy súlyos traumák feldolgozásában, megértésében segíthetnek ezek a produkciók.

Segíthet ebben Az ember tragédiájának ez a verziója is, ami igencsak középpontba állítja azt, ami eleve ott van a műben, és ami mindenkiben – a kamaszokban meg pláne – felvetődik: hogy miért élünk, érdemes-e léteznünk egyáltalán, lehetünk-e boldogok, a rajtunk kívül álló tényezők mennyire befolyásolják az életünket, hagyják-e, hogy önmagunk legyünk? Olykor úgy érzem, hogy bármennyire is szöveghű a produkció, az egymásra tornyosuló látványelemek, képi poénok öncélúvá válnak, és miközben a fiatalok világát idézik, ezzel segítve az előadással való azonosulásukat, el-elterelik a figyelmüket a műről. Az sem segíti az azonosulást, hogy Ádámot tizenegyen játsszák. Érdekes, hogy ezzel a megoldással tanúi lehetünk a megöregedésének, amit még kivetítve is láthatunk, de alig van idő, hogy megszokjuk az egyik alakjában, máris jön a másik. Így a színészeknek sincs módjuk igazi alakításra, csak fel-felvillanthatják az általuk megformált figurát.

A világnagyság rendező, Silviu Purcărete a temesvári verziójában mind Ádámot, mind Évát megsokszorozza, megmutatva ezzel azt, hogy korunkban már nem lehetnek igazán személyiségek. Lucifert viszont három egészen kiváló, egymástól nagyon is különböző karakterű színész adja, jelezve, hogy ők hatalmasodtak el a világon, ők uralkodnak, irányítanak, és nekik inkább tucatemberekre, mint markáns személyiségekre van szükségük.

A Kolibriben is hangsúlyos Horváth Lucifere, érzékeltetve, hogy a tagadás, a kérdések szakadatlan feltevése ugyanolyan fontos, mint az állítás. Nyirkó Krisztinának egyedüli Évaként van még lehetősége a szerep ívének megformálására, és meg is mutat egy olyan ragaszkodó, szerető nőt, aki a legcudarabb körülmények között is, valamilyen módon, tovább viszi az életet. A társulatból mindenki maximálisan odateszi magát, függetlenül attól, mennyi feladat jut neki. Az ember tragédiája előadás méltó a jubileumi évadához. đĐ

(Az ember tragédiája, Kolibri Színház)