Tóth Ákos: Vicces gázos

Pócs János, a Jászság fideszes parlamenti képviselője szerint mivel Jézus jászolban született, bizonyosan jász volt. Hoppá! Ez ám a merész gondolattársítás, hiába, no, a mi hazánk fiai nem szűkölködnek tálentumban, lám csak, Pócsnak is mennyi adatott belőle. Az a finom élc, például, amikor a legvadabb Soros-kampány idején egy lelőtt vaddisznó tetemére íratta rá, hogy „ő volt a soros”, ráadásul három felkiáltójellel, mintegy nyomatékosítandó az áthallást, kétséget sem hagy afelől, hogy szellem és ízlés minálunk kéz a kézben jár. A mértékről nem is szólva, hiszen nyilvánvalóan a szellem, az ízlés és a mérték hármasa határozta meg azt a derűs életképet is, amelyben Pócs videóra rögzíttette, ahogy egy cigány munkását kazánba zárja, és alágyújt, csak úgy, dorgálásféleképpen, amiért az egy felest megivott. Alágyújtott, no. Ahogy Pócs mondja, csak úgy, viccből, méghozzá a cigány ember kérésére, az iránta érzett barátságból, szeretetből. Csakhogy ő már nem él, a cigányok Magyarországon korán halnak, így cáfolni sem lehet Pócs állítását. Biztosan a cigány ember kérte, naná. Mert a cigány szereti, ha megbüntetik, szereti magát kazánba záratni, és a legeslegjobban azt szereti, ha büntetésképp alágyújtanak. És szereti mindezt el is játszani, mert ez olyan vicces, a humánus és kedélyes jelenetet látván még tán a jászi Jézus is elmosolyodna.

A helyiek, úgy tűnik, kifejezetten vevők Pócs János szolid, visszafogott, fanyar humorára, mert 2010 óta folyamatosan parlamenti képviselővé választják, ami azt jelzi, hogy a magyarságnak nemcsak friss szellemre és derűre van szüksége, hanem gázszerelők fokozott közéleti szerepvállalására is, elvégre Pócsnak ez volna a végzettsége. Nem csoda, hogy ennyire meghitt viszonyt ápol a kazánnal. Gázszerelősége nyilvánvalóan előny e szellemi közegben, ahol az szinte előfeltétele annak, hogy egyszerű emberek pár év alatt a világ legvagyonosabbjai közé kerülhessenek. Tényleg, a fenébe a komplikált lelkületűekkel, azok csak túlbonyolítják az ügyeket, inkább egészséges érzülettel, természetes gondolkodásmóddal, a magyar néplélek hullámzásának ösztönös tudásával és egyfajta üzleti zsenialitással kell irányítani az országot, ki-kikacsintva olykor a közélet fájdalmasan nehéz hétköznapjaiból. Oldani a feszültséget egy-egy jól sikerült bon mot-val – ő volt a soros – és olyan szolid élccel, mint amilyen a cigány ember kazánba zárásának végtelenül finom, az esztétika mélyrétegeibe is bepillantást engedő, ám alapvetően a humánumtól átitatott tréfája volt.

Most már csak tényleg az a gond, hogy vannak még ebben az országban olyanok, akiknek ez a megközelítés nem igazán tetszik. Akik mindezt kevéssé tartják viccesnek. Akik nem tudnak szívből derülni a kazánból könyörgő cigány ember hallatán, akik összehúzzák a szemöldöküket a soros feliratú vaddisznó láttán, akiknek nem tetszik a jászsági Jézus, Jézusom, ami mind-mind meghatározó bizonyítéka annak, hogy sok még a teendő, humortalan országot kell gatyába rázni, nem lehet senkit az út szélén hagyni, még ha ő maga akarná, akkor sem. Az nem lehet, hogy ennyire ne értsék a viccet, hiszen humor nélkül nem is élet az élet. Ezért aztán nem lehet az út szélén hagyni például a cigányokat. Igenis, szeretve el kell különíteni őket, úgy tanítani meg nekik azt a kultúrát, amelyből a magyarság humora eredeztethető. Közmunkát kell adni nekik, hogy 16 évesen, amikor analfabétán kikerülnek az iskolapadból, ne terheljék tovább a rendszert, és legyen hová elmenniük társadalmilag hasznosan söpörni vagy termést begyűjteni, esetleg kazánba bújni viccből, hogy Pócs János és a hasonlók megmutathassák nekik, milyen is a virtigli magyar tréfa. És hogy végre ők is tiszta szívből derülhessenek a kazánba bújt cigány ember könyörgésén, ami tényleg annyira, de annyira kacagtató.

Aztán nem lehet csak úgy viccelni azokkal a sótlan, fanyar emberekkel sem, akiket taszít a humornak ez a jellegzetesen magyar, speciális fajtája, amelyet nemcsak Pócs ösztönös mulattató képessége szimbolizál, hanem például a keresztényi elveket valló századvéges G. Fodor Gáboré is, aki kisebb társaságokban például előszeretettel viktorjugendezik, mennyi pallérozottság összpontosulhat akár egyetlen szóban is, vagy elvbarátaié, akik az Echo TV-ben űzték a viccipart, és a Jakab nevű képviselőt jákobozták, mert az mennyire szellemes. Utóbbiak nem ismerték föl az idők szavát, ütemet tévesztettek, hozzájuk még nem jutott el a kormányfői üzenet, hogy az állam nem támadja, hanem megvédi a kisebbségeket, így aztán távozniuk kellett a műsorból. Ez persze csak a rendszer komikumát jelzi, hiszen addig is folyamatosan ilyen szellemiségű viccekkel bombázták a nagyérdeműt, mindenféle következmény nélkül, sőt mintha épp ez lett volna a dolguk.

Ez a vicc, ez a sajátságos, magyar humor áthatja a rendszert. Ott rejlik mindenütt, nem csak Pócs János, G. Fodor és a hasonszőrűek mondataiban, cselekedeteiben, nem csak Kósa Lajos örökbecsű pamfletjeiben, nem csak Kövér László vicces bajuszmozgásában, Áder János snecizésében, nem csak a migránsozás és a letelepedési kötvény különös ellentmondásosságában, nem csak Orbán Viktor duplafenekű mondataiban, legutóbb például abban, hogy Európában be van tiltva, hogy egy ország magát kereszténynek vallja. Hiszen épp ez a lényege, ez a delejes, mágikus komikum, amely nem ismer korlátokat, kereteket, magát, ha kell, abszurddá fokozza, és dermesztő vigyorra ingerel. Igen, ebben az országban ma büntetlenül lehet cigány embert kazánba zárni, alágyújtani, viccből, azt állítva, hogy ez a szerencsétlen saját kérésére történt, mint ahogy büntetlenül és következmények nélkül lehet azzal viccelődni, hogy az állam megvédi a kisebbségeket. És valóban van abban valami komikus, hogy épp az állam védelme ellenében kellene a cigányságnak önmagát megszerveznie, ha akar még egyáltalán kezdeni magával valamit, mert más itt ugyan meg nem védi. És senkit, aki nem elég derűs ehhez a rendszerhez. Máskülönben csak a könyörgés jut, nekik, nekünk, mindannyiunknak, hogy ugyan, eresszenek ki a kazánból, ne akarjanak már annyira alánk pörkölni, de hát biztosan mi kértük ezt az egészet, Pócs János csak velünk akar jót tenni, ni csak, ott a kamera, vigyorogjunk bele bambán mi is, könyörögjünk egy kicsit, hátha jót derülnek rajtunk az urak, tán még a jászsági Jézus is elmosolyodik.