Vásárhelyi Mária: A gyűlölet hétköznapjai

Kolléganőm arab származású férje 35 évvel ezelőtt – leírhatatlan viszontagságok árán – menekült Irakból Magyarországra. Több mint három évtizede él nálunk, egy Erdélyből származó magyar lányt vett feleségül, három gyermeket neveltek fel. Néhány évvel ezelőtt Budapest egyik külső kerületében vásároltak családi házat, azóta ott élnek. Odaköltözésükkor minden szomszédnak bemutatkoztak, azóta udvariasan köszönnek egymásnak. Néhány héttel ezelőtt a kolléganőm férje szokásos reggeli bevásárlókörútjáról hazaérve konstatálta, hogy a ház kulcsát otthon felejtette, és nem tud bemenni a lakásba. Mit volt mit tennie, becsöngetett a szomszédhoz, hogy egy csavarhúzót kérjen tőle. Hibátlan magyarsággal próbálta elmagyarázni helyzetét, a szomszéd azonban megvetően végigmérte, és becsapta előtte az ajtót.

A budapesti, középosztálybeli fiatalok kedvelt parkjának játszótere minden délután gyerekzajtól hangos. Mindenki ismer mindenkit, miközben a kicsinyek a homokozóban játszanak, a szülők jókedvűen beszélgetnek. A játékok közösek, a felnőttek nemcsak a sajátjukra, hanem a többiek gyerekére is figyelnek. Béke van, és nyugalom, idilli a hangulat, mintha nem is ebben az országban volna. A minap azonban a játszótér kapujában földig érő fekete ruhában, fekete kendőbe burkolózva, gyermekeik kezét fogva három muszlim nő jelent meg. Besétáltak a parkba, leültek a homokozó szélére, hogy szemmel tartsák az ott játszani kezdő kicsiket. Az addig felszabadultan csicsergő anyukák hirtelen elhallgattak, először meglepetten, majd egyre inkább felháborodva figyelték a „betolakodókat”. Amikor pedig az egyik háromévesforma arab kisfiú hozzányúlt a homokban heverő lapáthoz, egy anyuka felháborodva ripakodott rá: „Ne nyúlj hozzá, az nem a tiéd!” A többi anyuka bőszen bólogatott, és néhány perc alatt kiürült a homokozó környéke.

A jemeni doktornő másfél évtizede dolgozik a megyei kórházban. Egy lakótelepi lakásban él gyermekeivel, szomszédjaik gyakran kérdezgették hazájáról, az ott élő emberek szokásairól és arról, hogy miért kellett elmenekülnie. Megértően és együttérzően hallgatták történetét. Egészen 2015 nyaráig. Azóta megfagyott körülötte a levegő. Furcsa pillantások kísérik, köszönését alig fogadják, a házak között lődörgő kamaszok rendszeresen utánakiabálnak. A kórházban a betegek gyanakodva és bizalmatlanul néznek rá, volt, hogy egy beteg, anélkül hogy egyetlen szót váltottak volna, másik orvoshoz kérte át magát.

Hasonlóan nyomasztó élményekről mesél a félig szír, félig magyar újságírónő is. Az őt körülvevő korábbi rajongás szinte egyik napról a másikra csapott át haragba és gyűlöletbe.

A már menekültstátust szerzett, itt élő néhány ezer arab nő közül sokan a villamoson nem merik feltenni kendőjüket, mert félnek a nyilvános megszégyenítéstől, megalázástól, a fizikai inzultustól.

Az itt élő muszlimok rettegnek tőlünk, a magyarok többsége pedig a muszlimoktól fél.

Néhány hónappal ezelőtt az amerikai székhelyű Pew Research Center egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében öt világrész 38 országának lakosait kérdezte meg arról, hogy milyen társadalmi veszélyek bekövetkeztétől félnek a leginkább. A legtöbben a világra leselkedő legsúlyosabb fenyegetésnek az iszlám fegyveres csoportokat és a globális klímaváltozást tartják, de súlyos veszélyként tekintenek a kíbertámadásokra és a globális gazdaság állapotára is. Az Afrikából érkező menekültáradat csak ezek után következik a fenyegető veszélyek rangsorában.

Kivéve Magyarországon. A mi országunk az egyetlen ugyanis, ahol a társadalomra leselkedő veszélyek legsúlyosabbikának a menekültek számának növekedését tartják az emberek. Bár Magyarországra évente csupán néhány száz menekült érkezik, és a felnőtt magyar lakosság többsége soha életében nem találkozott egyetlen rettegett migránssal sem, a magyarok mégis sokkal jobban félnek tőlük, mint azoknak az országoknak a polgárai, amelyekbe egyetlen nap alatt több menekült érkezik, mint hozzánk egy év alatt. Ám ahogyan az antiszemitizmushoz nincsen szükség zsidókra, úgy a menekültektől való rettegéshez sincs szükség migránsokra. Mi több, rövid távon hatásosabban lehet az embereket rettegésben tartani a láthatatlan, mint a fizikai valóságában is megjelenő „ellenséggel”.

Nálunk a hatalom nemcsak példát mutat gyűlölködésből és embertelenségből, hanem elvárássá teszi ezt állampolgárai számára is. A napokban például a menekültügyi hivatal tíz tolmácsot rúgott ki, mert „helyzetükkel visszaélve megpróbáltak segítséget nyújtani az eljárás alá vont migránsoknak”. Nálunk tehát az állam bünteti az emberséget és az üldözöttekkel való szolidaritást. Ilyen mondat utoljára a totalitárius diktatúrák hivatalos sajtójában hangozhatott el. Mert csak a fasizmus és a sztálinizmus idején büntették hivatalból azokat, akik segítséget próbáltak nyújtani kiszolgáltatott, védtelen embertársaiknak.

És ne tévedjünk! A százmilliárdokért felépített szögesdrót kerítés, a határokon zajló embervadászat, az emberi tartózkodásra alkalmatlan életkörülmények, az embertelen bánásmód, a kormánypárti média folyamatos gyűlöletkeltése valójában nem a menekültveszélyről, hanem a hatalmat bebetonozó közfélelem és közgyűlölet szításáról szól. És ez a gyűlölet csordogál le a hétköznapjainkba, eszi be magát az életünkbe, mérgezi meg a lelkeket. Nem azért, mert mi, magyarok, rosszabbak vagyunk más népeknél, hanem azért, mert olyan kormányt választottunk, amely a legrosszabb ösztöneink mozgósítására építi hatalmát. És azok többsége is némán és tehetetlenül nézi az ország erkölcsi megsemmisülését, akik immunisak maradnak a gyűlölet szításával szemben.

Magyarország mindezért egyszer még nagyon fogja szégyellni magát. És szégyellni fogja magát az a nagyobb közösség, az Európai Unió is, amely megtűrt a soraiban egy ilyen országot.