Tóth Ákos: Orbán rendje
Most, hogy a Fideszben egyre többen találgatják, kiből mi lesz a következő kormányzati ciklusban, merre sodorja a szél Lázár Jánost, lesz-e Szijjártó Péterből új Lázár, és akkor képes lesz-e ugyanolyan frappánsan válaszolgatni a kormányinfón, mint elődje, finoman pengézve, oda-odaszólogatva az övéinek is, már-már önálló utakra tévedve, hogy azokból aztán a sajtó új hatalmi centrumra vagy mifenére vonatkozó következtetéseket vonjon le, tévesen; miközben mindenki azt találgatja, hogy Rogán Antalból, a világ egyetlen olyan kommunikációs miniszteréből, aki nem mer megjelenni a nyilvánosság előtt, talán a Magyar Nemzeti Bank elnöke lesz, hiszen ő bizonyosan ahhoz is ért, s talán jegybankelnöknek lenni nem is olyan nagy truváj, néhány év belvárosi polgármesterség és képviselőség, továbbá párórányi helikopterút elég idő hozzá, hogy belejöjjön az ember, ha megvan a magához való józan esze, és ki tagadná, hogy Rogánnak megvan, nagyon is; miközben vannak, akik fogadást is kötnének arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank korszakos elnöke, Matolcsy György a gazdasági tárca élére kerül, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a jelenleginél is aktívabb szerepet vállaljon hazánk gazdaságának unortodox felpezsdítésében, hogy mihamarabb elérjük az ausztriai jólétet; miközben a Fidesz egy új kormányzásra készül, holott két ilyen ciklus után bízvást készülhetne a bukására is, csakhogy az MSZP például néhány jól időzített NER-figurával megbuktatta saját emberét, hogy most tálcán kínálja föl önmagát és nyerő helyeit Gyurcsány Ferencnek, aki köszöni szépen, nagyon is elemében van, hiszen ő az Ember, aki összehozza a nemzetet, kivéve annak úgy bő háromnegyed részét, amely akkor sem fog rá szavazni, ha százegyedszer is elmondja, hogy látta Orbán Viktor titkos bankszámláját;
miközben Simicska Lajos két éjszakai plakátfestés közt valódi politikai teljesítményt nyújtva olyanná építette a Jobbikot, hogy Kőszeg Ferenc és Heller Ágnes a legszívesebben a keblére vonná Vona Gábort, a megtért bárányt,
aki szerintük a kisebb rossz, mert hát hol van már a szélsőjobb meg a Magyar Gárda – apropó, volt itt néhány gárdaszimpatizáns, aki csak úgy sportból cigányokat lövöldözött –, hol az a néhány keresetlen szó arról, hogy hol is van a zsidók helye, hol a holokamu, hol a cigánybűnözés, kit érdekel már az a kis felvonulás erre, kis betyároskodás arra, de azért arra a nagy betyárra ott a határszélen, Toroczkai Lászlóra most is szükség van, meg az se baj, ha Volner alelnök cigányozik dörgedelmeseket, de hát ez már kit érdekel; miközben az LMP-sek összevissza dadognak, hogy majd a Jobbikkal így vagy úgy, de hát nem így, hanem úgy, majd akkor, ha, mialatt Schiffer András szorgalmasan építi a szellemi hátországot vagy előőrsöt vagy ki tudja, mit; miközben a Momentum elnöke helyi beágyazottsága okán ráindul a Belvárosban Juhász Péterre, akinek a tevékenysége következtében a kommunikációs miniszter, a jó Rogán Antal nem mer a nyilvánosság előtt mutatkozni; miközben tehát minden a legjobban alakul ahhoz, hogy Orbán Viktor immáron a harmadik ciklusát is megkezdje, addig lassan beláthatjuk, hogy ez az egész, ami körbevesz bennünket, akár humoros is lehetne. Vicces fiú Matolcsy György, tényleg, jókat lehet nevetni rajta, s valóban nagyon mulatságos, ha egy kommunikációs miniszter nem mer az emberek elé menni, és valóban kacagunk Lázár János furmányos-huncut mondatain, s csak vigyorog az ember, amikor meghallja, hogy Szijjártó Péter már megint kiből csinál nagykövetet, és végtelenül jókat lehet derülni Tállai András akcióin, Kövér László szigorú bajuszrágásán, Farkas Flórián riadt tekintetén, Mészáros Lőrinc napi milliárdjain, keserűen mosolyogni az ellenzék kínlódásán, az eszméit feledő, a szélsőjobbal való összefogás lehetőségén merengő baloldalon, a maga elé kábán néző szélsőjobboldalon, amelyik azon töpreng, hogy hogyan tudták őket még szélsőbb jobbról előzni, már-már elnézőn legyinteni Gyurcsány Ferenc pózolására, Fekete-Győr András és Gulyás Márton gesztikulálására, szóval minden adva van itt ahhoz, hogy végeredményben derűs közéletünk legyen, csak hát a sok-sok kedélyes pillanat ellenére nem tudunk szívből örülni.
Mert tulajdonképpen velünk is megtörténhet. Megtörténhet, hogy ezek a vicces, derűs fiúk belőlünk is ellenséget kreálnak, úgy, mint tették azt Brüsszellel, a menekültekkel, a civilekkel, a holland nagykövettel vagy Soros Györggyel.
És megteszik, ha úgy gondolják, hogy érdekük megtenni. Ez nem túl megnyugtató érzés, de még nyugtalanítóbb, hogy ez rendre sikerül is nekik. Soros György nevére ma hadak ugranak, s ugranának bárkiére, ha elrendelik az ugrásukat, s e tényből eljuthatunk akár addig a következtetésig is, hogy talán nem egyszeri, megismételhetetlen pillanat volt történelmünk legszennyesebb foltja, ahogy azt hinni szeretjük, s ha az embert megérinti a környékbeli jobbikosok által izzított őcsényiek indulata, akik nem voltak hajlandók néhány, a menekültstátust már elnyerő család vendégül látására, akkor valóban elgondolkozhat a magyar néplélek fura kanyarain, amelyeket állítólag Orbán Viktor ismer a legjobban ebben az országban. És meglehet, valóban. Lehet, hogy tényleg ilyenek vagyunk. Ő viszont biztosan olyan, aki ebből is kifacsarja a legtöbbet, és Magyarország miniszterelnökeként csak helyeselni tudja az őcsényiek törvénytelen eljárását.
Igen, ez az új rend, a törvények fölöttiség, ami nem túl derűs perspektíva azok számára, akik még itt ragadtak ebben az országban, összezárva ezzel a sok vicces fiúval,
akik immáron a harmadik ciklusukra futnak rá újabb és újabb ellenségeket kreálva, egyre abszurdabb vádakkal, aminél talán csak az abszurdabb, hogy titkon mind-mind ott szeretnének ők is Orbán mellett állni a felcsúti stadionban, ott fenn, a lelátó tetején, a törvények fölött, büszkén köpködve minden magvak magvát, a jó magyar szotyolát, onnan fentről nézni, kedélyesen és jókat kacagva, mi a fészkes fene folyik odalent.
