Tamás Ervin: Mosógép

2018. március 16., 06:43

Szerző:

Amikor nemrég Egerben a miniszterelnök lazán odaszólt pártja képviselőjelöltjének, hogy egy mosógépet könnyebb eladni, mint téged, egy bikacsökkel mért ütés volt arra nézve, akire a megjegyzés vonatkozott. Lehetséges, hogy az illető ezt kiérdemelte, sok rosszízű történetet hallani róla a városban, de azonnal fölmerül az emberben, hogy akkor miért indítják. És ha Orbán tisztában van Nyitrai Zsolt helyi értékével, s véleményét humorba rejtette, azt miért a kampányban hozza az egyébként támogatott személy és a nagyérdemű tudomására? Vagy mindössze arról a bizonyos lekezelő vállveregetésről van szó, amit a főnök már oly természetesnek vesz, mint a gurui, akik a jelenetet habozás nélkül felpakolják a világhálóra?

Bonyolult ízlésre és még bonyolultabb észjárásra vall, hogy a propaganda vezérlőtermében úgy ítélték meg, a jelölt „megcsinálásánál” fontosabb a kormányfő privát imidzse. A közönség érzékelni fogja Orbán közvetlenségét, s azt az őszinte, baráti viszonyt is, amelyet ő a Fidesz-jelölttel ápol, aki egészen az államtitkárságig vitte, hogy azután ismét Egerben kössön ki. Csakhogy a jelenetnek van valamiféle csendőrpertu jellege, Nyitrai láthatóan zavarba jön, szellemes viszontvágás kizárva, de sejthető, hogy éjjel ágyában forgolódva azon töri majd a fejét, hogy őt most megalázták-e vagy sem. Megnyugtatom, hogy alaposan. Nem csoda, ha másnapra megszülettek az első mémek, a városban feliratokon kérdezték, hogy a régi, tárcsás, a felül tölthető mini vagy a szuperautomata masinára gondolhatott-e a nagyfőnök.

Orbán akkurátusan körülnézett kiszemelt vendéglátóinál, kikérdezte a kisfiút, kutyát a környéken nem láttam, mögötte idilli körben álldogáltak a hozzátartozók – de számomra nem a keresettség miatt volt borzasztó ez a látogatás; a „humoros” előjáték tette igazán azzá. A jelölt persze minden bizonnyal túlteszi magát ezen a traumán, hiszen aki egész életében a saját karrierjére koncentrál, annak méltósága kizárólag abban nyilvánul meg, ahogy az alatta lévőkkel bánik. Nem dúl-fúl, inkább lefelé törleszt.

Emlékszem, 1998-ban meglepődtem, amikor az újdonsült kormányfő kijelentette, hogy Deutsch Tamás lesz a sportminiszter, de majd csak akkor, ha lediplomázott. Meglepődtem, de nem ütött meg annyira, mint ez a mostani megjegyzés. Azon átsuhant valami szeretetféle, hátba csapkodós haverság, összetartozás, amit persze lehet, hogy akkor csak én éreztem így. Azóta Kósa Lajos diplomadolgozat nélkül is tárcavezető lett, de aligha ez az egyetlen változás.

Hogy Orbán Viktor ma keszonban vagy éteri magasságban hiszi magát, nem dolgom eldönteni, de hogy sleppje, környezete deformálódott, annak ez a gárda napról napra tanújelét adja. Lamentálhatnék azon, hogy egy korteskörúton nem üdvözítő a támogatottat gorombán lenézni, de azok, akik a jelenetet közreadandónak minősítették, ezt látják, tanulják, terjesztik, s értékelésük szerint ettől a főnök majd a joviális hozzátartozó benyomását kelti, a jelölt pedig simán győzni fog. A főnök egy közülünk akkor is, amikor nőnapon a szolgálati vázából kiveszi a szolgálati nárciszokat, és akkurátusan megszámolva viszi a parlamenti menzára, ahol a hölgyek feszengve várják köszöntőjét.

A 2002-es váratlan vereségből állítólag Orbán azt a tanulságot szűrte le, hogy az ellenféllel szemben hiba elegánsnak, nagyvonalúnak lenni. Az ellenfelet meg kell semmisíteni. Én már akkor is inkább azt gyanítottam, hogy legfőképpen az arrogancia, a goromba önhittség, a mesteri szinten, de folyamatosan űzött kiszorítósdi vitte jégre a Fideszt. Megijedt tőlük az inkább nyugalomra vágyó választópolgár. Mivel mindaz, ami elmúlt, lágy, andalító keringő volt a mai stílushoz, oxigénelvonó módszerekhez, önkényhez képest, úgy fest, hogy sokan elfogadták a licencet, valamiképpen alkalmazkodtak hozzá, sőt a maguk szintjén sokszor még nyersebben, primitívebben alkalmazzák is a pressziót, lúgosítják a közéletet. Vannak, akik a receptúrát határozottságnak, a vezetés imponáló magabiztosságának vélik, mások azokat ostorozzák, akik elviselik ezt, a hűbéri viszonyokat, a szervilizmust és kiszolgáltatottságot. A folyamatot ugyanakkor feltartóztathatatlannak vélik, hiszen kevés az ellentartás, a nyelvi erőszak akadálytalanul eszkalálódik, s öltözik a „megvédelek” álruhájába.

Akadtak, akik úgy ítélték meg, hogy a hódmezővásárhelyi bukta „megszelídíti” majd a kampányt. Semmi más nem történt azonban, mint hogy az magasabb sebességbe kapcsolt. A kivételezettek pénzügyi tranzakciói is zökkenőmentesek. Továbbra sincs sem mérték, sem arányérzék. Lázár János képes kiállni egy bécsi utcára, és kerek mondatokat fogalmazni arról, hogy ahol áll, az már szemetes, bűnözőkkel teli migránsvidék, márpedig egyetlen magyar sem akarhatja, hogy Budapest erre hasonlítson. Az arcátlanság és a diplomáciai sarlatánság zárlata nem okoz sokkot, a bázis elégedetten dörmög, hogy ha szomszédaink ilyen engedékenyek maradnak a bevándorlókkal szemben, talán 2050-ig sem kell várnunk, hogy behozzuk őket.

A mamelukok választások előtti megfelelési kényszerükben egymásra licitálnak képtelen ötleteikkel, agymenéseikkel. Látható, hogy akad némi zavar, idegesség, de az immár Finkelstein útmutatásait nélkülöző agytrösztnek esze ágában sincs hátrébb húzódni az agarakkal, mert állandó rohamra van szocializálva, meggyőződése, hogy a „mindenki a vesztünket akarja”, az „egyedül vagyunk” mámorító érzése megigézi a népet, s abból az ismert buldózertechnikával, lejáratással, kulisszák mögötti fortéllyal, plusz kis pénzesővel, ajándékkosárral ismét páratlan győzelmet lehet kovácsolni. Számomra az a félelmetes, hogy a stáb még mindig ezt hiszi. Ennél csak az a rémisztőbb, ha igaza van. 

London, 1997. augusztus 31, vasárnap. Hogyan tudtad meg?  Ezt kérdeztük egymástól. Diana és Dodi autóbalesete 25 éve, vasárnap hajnalban történt, amikor az európaiak nagy többsége ágyban volt és aludt.