Tamás Ervin: Mi, bolognaiak
Már meg is nyíltak az új küzdőterek. A kormánypártok berkeiben nincs önelégült győzelmi pihegés, s az ellenzéknek sincs sok ideje rendezni sorait. Szembeszökő, hogy az unió nem akarja tovább kapkodni a fejét a magyarok nyilaitól, de az sem kétséges, hogy fenyegető szankciói ellen Orbán Viktor, ahol csak teheti, még jobban felszítja a Brüsszel-ellenes tüzeket. Az óriásplakátok helyét átveszik az új felhatalmazás adta listák, szuverén mozgalmakat szűkítő intézkedések sora, a megbélyegzések gyakorlati kivitelezése. Azonnal az önkormányzati választások előtti edzőmeccs színhelyévé válik néhány város, budapesti kerület, de legfőképpen Hódmezővásárhely, hogy Márki-Zay Péter mielőbb teljes munkaidőben vehesse át az általa megálmodott új ellenzék vezetését. Ő nem csupán azért vált célszeméllyé, mert borsot tört Orbán Viktor orra alá, és megijesztette táborát, hanem azért is, mert paraméterei – kora, életútja, családja, vallása – srapnelt hajítottak abba a csoportba, amelyik kiábrándult ugyan a Fidesz hatalomgyakorlásából, de sem mágnest nem talált, sem elegendő kurázsit nem érzett ahhoz, hogy lázadjon vagy csak voksával forduljon el korábbi támogatottjától.
Komoly károkat, mint láttuk, a február végi affér nem okozott, de rengeteg tanulsággal járt, amelynek feldolgozása az Orbán-tömbben kétségkívül könnyebb, mint a meghasonlott ellenzéknél, amely a tüntetéseken nemcsak a kormányváltás óhajával szembesülhetett, hanem azzal is, amire 2008-ban Horn Gábor oly szemléletesen utalt Gyurcsány Ferenc esetében. Nyilván a gyászmunka szerves része a sok óvás, az egyenlőtlen esélyekre pluszként rakódó trükkök, gyanús körülmények taglalása, ahogy az egymásra mutogatás, a belső felelősök keresése, de ha tartósan ez emészti fel az energiát, s a bontott téglából akarnak új várfalat húzni, el fog csattanni az újabb pofon. Lehet, hogy egyelőre érintetlenül marad az önkormányzati törvény, nem nyúlnak a fővárosi kerületekhez, de a rezsim nem árul zsákbamacskát, lényegében ott folytatja, ahol abbahagyta, s ez nem valamiféle kiegyezéses, kompromisszumokon alapuló politika. A regnáló hatalom ma éppen azt látja visszaigazolva, hogy az orbánizmus nem siklik ki attól, hogy hányan fogják a fejüket miatta.
A kormányfő már ma megtesz mindent annak érdekében, hogy a jövő évi önkormányzati szavazáson újabb sikert arasson a pártja, s aki azt hiszi, hogy a fővárosról letett, téved. Ahogy a magunk mögött hagyott kampány sem redukálódott a választások előtti hetekre, úgy az önkormányzatok megtartásának, illetve bevételének tervei is íródnak már. Alapjuk a szeptembertől ki tudja, hányadszor meghosszabbítandó, tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet lehet. Hajdanán, ha nehezen is, de ellépegetett egy-egy helyhatóság ellenzéki polgármesterrel és kormánypárti többségű képviselőt-testülettel. Kínkeservvel, különböző engedményekkel szót tudtak érteni egymással anélkül, hogy megbénult volna a település. Mostantól borulni fog az asztal, nem lesz alku, talán csak akkor, ha a gáncs már a lakosok számára is viszolyogtató. Bár a kifüstölés szándéka eddig is minden kontrollt legyűrt, az esetleges visszatetszést pedig a parlamenti ellenzék helyben nemigen tudta a maga javára fordítani. A puhány, netán egymással összevesző fideszesek viszont hamar pórul jártak. Hódmezővásárhelyen azonnal begyújtotta rakétáit a kormánykoalíció, és az ellenzéki színpadok sztárja győzelmének helyszínén könnyen találhatja magát a senki földjén, ha képtelen mozgósítani azokat, akik nem is oly rég rá szavaztak. Vajon fölismerik-e, hogy nem választottjukban kell csalódniuk, hanem az bünteti őket, akit elutasítottak? Képesek-e arra, hogy átlássák, elfogadják: a hirtelen előkapott, nyilván számukra is tetszetős kátyútlanítási roham csődbe viheti városukat? Béna kacsaként is tovább éljenzik majd polgármesterüket, vagy meghunyászkodnak, miszerint elegük van a büntetésből? Bosszút vagy esetleg békét hoz Lázár János visszatérte? És mit tesznek-tehetnek a felfedezettjük mögé álló pártok? Márki-Zay strapabírónak tűnik, de puszta kitartása kevés lesz ahhoz, hogy Vásárhelyen ne szorítsák kalodába, ne kopjon, szürküljön bele a polgármesterségbe, miközben új idők új dalosaként sokan ellenzéki kottát várnak tőle. Kiszorításának tehát nagy a tétje mindkét tábor számára. Az ütközet máris a szemünk előtt zajlik, s nem csupán Hódmezővásárhely tesztjeként. Ráadásul az ellenszérum kifejlesztése azért sem várathat sokáig magára, mert a módszer ezernyi csúnya és még csúnyább válfaja fog végigsöpörni az országon, szembetalálkozhatunk vele hamarosan Budapest két kerületében. A szerencsétlenül járt Kósa Lajos kampányfőnökként nyilván bizonyítani akar. Márki magánya a tüntetések ellenére könnyen az egész ellenzék magányává válhat.
Az önkormányzatokat továbbra is végig fogja szántani az országos politika. Folyamatosan jelen lesz, nyomul, telepszik rá a helyi érdekekre. Ehhez kapcsolódva elővillan bennem egy régi emlék. Újságíró-küldöttséggel jártam Bolognában, és fogadott minket a polgármester. A világ leghülyébb kérdését sikerült neki feltennem: a képviselő-testület négy pártjával, civiljeivel hogyan sikerül általában egyezségre jutniuk? Visszakézből kaptam a választ: „De uram, mi valamennyien bolognaiak vagyunk!” Esküszöm, szégyelltem magam. Akkor is, most is.
