Tamás Ervin: Koccanás

Én már 2010 végén felfigyeltem arra, hogy vezetőink mennyire szívükön viselik a városképet és a közlekedésbiztonságot. Esztétikus villanyoszlopainkon kifejezetten rondán mutattak a rájuk csimpaszkodó reklámok, ráadásul többször elbámészkodtam, padlófék kellett hozzá, hogy autómmal elkerüljem a koccanást. A hidakon, amikor szeles volt az idő, zúgtak-búgtak, hajladoztak ezek a hirdetmények, sok hasznuk nem volt, annyi biztos, ha csak a cégnek nem, amelyik kilógatta őket. Lelkesen helyeseltem, amikor a parlament módosította a közlekedési törvényt, mindenestől száműzte az oszlopokról a reklámtáblákat. Következetességnek tudtam be, hogy alig egy évre rá, októberben egy másik kormányrendelet visszamenőlegesen is betiltotta ezeket a himbálódzó fecniket, vagyis az érvényes szerződéseket is meg kellett szüntetnie a vállalkozásnak, amely természetszerűleg tönkre is ment bele. Jobb, ha a póznák csak a drótokat és a fénycsöveket tartják, nincs vizuális szennyeződés, nem beszélve a javuló baleseti statisztikáról. Szólt arról hír, hogy az Esma szoci beütésű, s a szigorítással kizárólag a vállalkozás térdre kényszerítése volt a cél, frászt, gondoltam, egy kormányzat komolyabb annál, mint hogy hirdetményeket parancsoljon le villanyoszlopokról pusztán azért, mert a szocialistákkal szimpatizál a tulajdonos. Nem is értettem igazán, hogy tavaly áprilisban miért száll be ebbe a halálraítélt vállalkozásba egy hatalmi körökhöz közel álló üzletember, hiszen ő csak tudja, hogy barátainak milyen fontos a városkép meg a balesetmentes közlekedés. Csakhogy nem telt el három hónap, és módosították a kormányrendeletet – azok a villanyoszlopreklámok, amelyek 2010 decemberében még nem voltak biztonságosak, 2015 tavaszától egyenesen növelik a biztonságot. Vicces, de nem tudok rajta nevetni.

Fotó: Sopronyi Gyula

Lehet azt mondani, hogy a törvényhozás nem rendeltetésszerű használata ismerős a politikában, de ipari méretekben Orbánék élnek vele. Évek óta a fontos, népgazdasági érdekbe bugyolált nagy üzlettől a kipányvázott személyes karrieren át a legpitiánerebb haszonlesésig használják gyurmaként a törvényhozást ahhoz, hogy megtámadhatatlanná tegyék a megengedhetetlent. Faarccal magyarázzák, hogy hála a folyamatos kontrollnak, képesek rugalmasan korrigálni tévedéseiket, ezért a módosítás. Holott sorozatos a fenti eset, amikor a rendelet hajtóvadászat részeként születik, ezt bünteti, amazt helyzetbe hozza. Ez a fordulatos alkotómunka jutalmazhat, majd sújthat akár egyetlen embert is – Simicska Lajos és Spéder Zoltán politikai krimit íratott Orbánékkal, a sorozat első darabjai már adásban vannak, miközben a többit a szemünk előtt forgatják. Valószínűleg komoly alkotói műhelyek dolgoznak azon, hogy a korábban az egekig emelt Közgépet letaszítsák a trónról, hogy több vesztett meccs után törvénymódosításokkal dúcolják alá az óriásplakátok újraosztását, méretének behatárolását vagy éppen a hirdetőoszlopokra fölhelyezhető tartalmakat. Természetesen szó sincs itt leszámolásról, mint ahogy tisztességtelen versenyről, pályázati suskusról sem, hogy a visszaosztásokról ne is beszéljünk. Közügy, közérdek az, amit az engedelmes kormányzati frakció megszavaz, a rossz szájízt elnyomja az avatásokon elfogyasztott birkapörkölt. Szűkebb pátriánkban a jótevő minden látható ok nélkül gonosztevővé alakulhat, anélkül hogy bárki hivatalos magyarázattal szolgálna arról – miért.

Ugyanakkor egyre több a mendemonda, a kilógó lóláb, s ezzel egyenes arányban nő a bizonytalanság. Van, aki bátorságot merít ebből, s maga is gátlástalanul építeni kezdi a mini-álomgyárát, a nagyokhoz hasonló fogásokkal operálva. Akad, aki hiába látja, merről fúj a szél, az istennek sem tud irányba állni, a szelet a vitorlájába fogni. Lassacskán rádöbben, hogy a törvénygyártás, rendeletalkotás jókora szelete mögött mást kell gyanítani, mint jobbítást, fejlesztést, ésszerűséget – a hatalom szisztematikus építése, a személyes érdekek érvényesítése, az autonómia, a civil szféra korlátok közé szorítása a cél, akár botránnyal, jókora ráfizetéssel is. És ennek tartománya végtelen – Pakstól a dohányboltokig, a földárverésektől a városnéző buszok tendereztetéséig tart. Tegnap az Ökotárs, ma az Enegiaklub. Gyanússá válik minden magunk körül. Ennek ez, a másiknak az. Nincs norma, fogódzó. Ugyanazt érezzük, ha kihúzzák valaki alól a szőnyeget, mint ha varázsszőnyeget kapna maga alá – nincs sem elégtétel, kiégett a felháborodás. Csak annyit konstatálunk, hogy valami történt, aminek semmi köze a mi amúgy is idejétmúlt, elfuserált igazságérzetünkhöz. Ha van még iránytűnk, hiába jelez. Eltévedtünk.