Tamás Ervin: Fogócska a jobboldalon

Néhány évvel ezelőtt a netet egy fotó járta körbe, amely azt volt hivatva bizonyítani, hogy Vona Gábor megcsalja a feleségét. Most a kormánypártok, bulvárlapjaikkal karöltve a Jobbik elnökét szeretnék melegnek láttatni. A Fidesz korábban a Jobbik szélsőséges voltára figyelmeztetett, ma viszont szóvivője szerint „a baloldallal együtt a migránspárti Soros György érdekeit szolgálja”. Szóval alaposan összegabalyodtak a szálak a jobboldalon is. Azok az eszmefuttatások, amelyek mostanában Semjén Zsolt, Kósa Lajos vagy éppen Németh Szilárd száját elhagyják, nyugodtan behelyettesíthetők a Jobbik legkeményebb időszakának vezérszónokaiéval. Miközben Vona Gábor úgy ítélte meg, hogy pártjának át kell fazoníroznia önmagát, a sokakat riasztó vadhajtásokat le kell nyesegetnie, hogy be tudja fogni a Fideszből kiábrándult szavazókat, addig Orbán Viktort semmi sem tartotta vissza attól, hogy elinduljon a Jobbik felpuhulását regisztráló, benne csalódó hívekért. Manapság sokszor úgy tűnik, mintha a két párt helyet cserélt volna a jobboldalon, holott a helyzet azért bonyolultabb.

Attól a pillanattól fogva, hogy a Fidesz átkatapultálta magát a jobboldalra, primátusra tört. Vezetője ráébredt arra, hogy jó vadászként egymás után be lehet cserkészni, el lehet ejteni azokat a mellette lévő alakzatokat, amelyek a rendszerváltás élharcosaként iratkoztak be a politikába, vagy történelmi múltjuk biztosította esélyeiket. Orbán folyamatosan dresszírozta táborát, hogy képes legyen szabadon kalandozni a jobboldal végletei között, hogy szavakat, tetteket fordítson ki eredeti értelmükből, hogy hátat fordítson eleddig közösen elfogadott konzervatív értékeknek, hogy politikájával feléljen minden olyan normát, gazdasági és szellemi tartalékot, ami útjába állt. Fikciója (víziója) láthatóan átállította nemzetközi prioritásait is. Mélyen hiszi, hogy Európának leáldozott, a feltörekvő ázsiai világ pedig más minták követésére ösztönzi, amelyek különben is közelebb állnak habitusához. Ő, aki korábban Gyurcsány vagy a Jobbik orosz kapcsolatait nézte rossz szemmel, most Putyinra tesz. Az a politikus, aki számottevő veszteség nélkül tud bejárni híveivel ekkora utat, azt nem intézhetjük el avval, hogy az orruknál fogva vezeti őket. Sőt még azzal sem, hogy megvesztegeti elitjét. Orbán olyan rendszert épített ki 2010 óta, amely sok tekintetben a magyar társadalom mélyrétegeiben mint vágy lapult, amolyan nemzeti nosztalgiaként. Törzsi felfogása alig ütközött ellenállásba, minél merészebb, gátlástalanabb volt a térfoglalás, bázisa annál inkább hozsannázott. Talán most érkezett el egy olyan határkőhöz, melynél tovább nehezebb lesz az akadálymentes haladás, bár hittük ezt elégszer.

A Jobbik első embere kezdetben a száműzötteket gyűjtötte maga mögé, legyenek azok a szocialisták kárvallottjai vagy azok a rendpártiak, nemzeti radikálisok, akiknek semmi sem elég – félelemkeltéssel, kerítésekkel, szankciókkal oldanák fel azokat a valós ellentmondásokat, amelyeket turbó fokozatra kapcsol mellőzöttségük, szorongásaik, előítéleteik. A párt virágba borulásának ideje volt az, amikor a kormánypártok habzsolása, pávatánca letörte, kedveszegetté tette azokat a pragmatizmustól epét hányó, lánglelkű fideszeseket, akik nem élték át teljes szívükkel Orbán békés háborúit. A Jobbik erősödésének azonban pont az szabott határt, ami a mágnes volt: a végletesség. És amit Orbán megtehet, az Vona esetében kétséges – ő nem grasszálhat szabadon a jobboldal teljes terjedelmű legelőjén, mert az megzavarja fanatikusait. Főként akkor, ha a kormányfő ráirányítja célkeresőjét, s embereivel, a rendelkezésre álló eszközök teljes arzenáljával hozzálát ahhoz, hogy saját pályáján semmisítse meg. Hiába, hogy a Jobbik elnöke (és Szél Bernadett) kéri a legfrappánsabban számon a miniszterelnök húzásait, s a plakátkampány sem enged a szorításból, ha a Jobbik perifériáján ez kevés, ugyanakkor a potenciális rokonszenvezőket más riasztja. Néhány zavaros fejű, állandó harci díszbe öltöző kollégát kiiktatott Vona, de meg is tartott közülük néhányat, gondolva arra, hogy ez segít egyben tartani csapatát. Toroczkai László és Sneider Tamás hozza is formáját, de az, hogy döntő ütközeteknél mindkettő homlokegyenest más véleményen van, mint főnökének stábja, hiteltelenné és ingataggá teszi a normalizálódást. A két irányzat sokáig nem tarthat egy irányba. Azt azonban kötve hiszem, hogy az államfő nagy ravaszul azért írta alá a CEU-törvényt, hogy kelepcébe csalja a Jobbikot, hiszen a közvélemény-kutatásokat figyelve csapdában van az e nélkül is. Viszont az ásotthalmi polgármester hőn hangoztatott vágya, hogy sóval hintsék be a migránsáradatot vezénylő Soros egyetemét, a bázis szemében még akkor sem passzol frakciójának álláspontjához az alkotmánybírósági beadvány kapcsán, ha én elfogadom a hivatalos érvelést – mármint hogy ők nem Soros György, hanem a jogállamiság pártján állnak.