Szentpéteri Nagy Richard: A céh nevében
A politikai elemzés hasznos tevékenység. Demokráciában, a közszabadságok rendszerében, a szabad gondolat és a korlátozatlan tudományosság hazájában, a szellem köztársaságában nélkülözhetetlen, elemi szükséglet. Nem irányul senki ellen, nem szolgálja senki érdekét, nem élez ki konfliktusokat, továbbá nem törekszik sem előnyökre, sem megbecsülésre, sem előmenetelre, sem kizárólagosságra, csak az objektív igazság kimondására. Kerül, amibe kerül.
Ezért az objektív politikai elemzés csak szabadságban képes élni – és csak a szabadság levegőjében éreztetheti a hasznát –, mert csak korrekt viták hevében, a magas nívójú intellektuális küzdelmek békés színpadán, a pennaháborúk egyenlő esélyeket biztosító terepén győzhet az érveivel, és valósíthatja meg egyetlen célját, az igazság érvényre juttatását. Holott a politikai elemzésnek tulajdonképpen nem is kell igazán hatnia, mert nem valamely hatás eléréséért száll síkra, hanem – saját maga szabadságának biztosítása mellett – a tények lefektetésével és értelmezésével már igazolta is létezésének okát.
Ám szabadsághiányos rezsimekben – amelyekből sokféle van – a politikai elemzés halott műfaj: autoriter rendszerekben nem képes élni, mert nincs levegője, nincs tere, nincs életesélye, hiszen hiányzik belőle a műfaj definíciós eleme, a szabad közeg.
Magyarországon a politikai elemzés – műfajidegen jelleggel – már szinte a megszületése pillanatától a létéért küzdött az 1990-es években, majd hosszú évekig halódott, a kétezres évek elején már kifejezetten agonizált, és – a magyar szellemiségre jellemző módon – éppen akkor halt meg, amikor leghíresebb hazai művelője a leginkább életképesnek hitte.
Ma a klasszikus politikai elemzés nem létező, nem művelt, nem érvényes – és nem is értett – rituálé, egy jobb világ hírnöke, egy külföldre – és néhány hazai lapba – szorult bájos hobbi, amelynek egyes intellektuális kvázi körökön túl – ha időnként kiszökik is onnan – semmi esélye a megmaradásra.
A hatalom – ha találkozik vele, ha tudomást vesz róla, ha észreveszi a porban – még itt-ott belerúg néha, hogy a vég biztos legyen, de már régóta nem kell figyelnie rá. Sokat tett azért, hogy ne kelljen számolnia vele, sok hazugságot és sok közpénzt fektetett abba, hogy a pártatlan politikai elemzés érveivel ne kelljen szembesülnie.
Ezért inkább meglepő és természetellenes (még ettől a hatalomtól is), mint naturális és önmagából folyó, hogy most – válogatott eszközökkel – nekiment a legjobb politikai elemzőnek a piacon – személyében, hivatásában sértve, támadva, fenyegetve, lejáratva őt –, a teljhatalom teljes fegyvertárával, a lehető legsötétebb történelmi időket idézve fel.
Hogy miért tette, az nem érdemel szót, csak a hogyan számít, de azért szögezzük le, hogy a legyilkolt szakma egyik még megmaradt utolsó reprezentánsa az aljas váddal szemben éppen az ellenkezőjét állította annak, amelynek indikálásával vádolják. S tette ezt egy szebb és szabad élet hírnökeként, okosan, objektíve, világosan, ellenőrizhetően, egyenesen, minden józan olvasó számára érthetően, professziója tisztességes képviselőjeként.
De a szégyenteljes verdikt a legmagasabb hatalmi grádicsokban mondatott ki rá, és a szennylavina lezúdult a nyilvánosság bálványimádásra épült templomainak lépcsőin. És ugatnak a magánszorgalmú kutyák, fenekednek az antihumánus nímandok; tollukat mocsokba mártó publicisták, tehetségtelen, bűnös lelkek, törtető politikusok üvöltöznek az áldozati oltár körül.
Ha lenne a politológusprofessziónak hatékony, jeles, érdekorientált és nemes képviselete – minthogy talán valaha volt, ha még emlékszik rá a céhtől valaki –, intézményes erővel emelhetné fel szavát a hatalmi hazugság ellen, de természetesen ilyesmi nincs, nem létezhetik, nem tudna megélni; nem is vár el senki senkitől semmit. Más szakmáknak sincs már komoly rangjuk, tekintélyük, hangjuk, érdekképviseletük.
Még egyéni szolidaritás is alig van, csak meghunyászkodás, félelem és túlélési vágy. És innen, ahol mi vagyunk, még távolról sem látszik a szakma temetőjében örökmécsesként pislákoló remény.
