Szénási Sándor: A magányos tömeg
Egy férfi azt mondja vasárnap, a hídon, a vonuló tízezrek között, feje fölött a délutáni nappal és egy leskelődő drónnal, hogy ennyit a rendszerváltás idején sem tüntetett. A mellette egy népszerű cicablog tábláját harciasan forgató nő szerint viszont nem a mennyiség számít, Orbán ellen tényleg sok demonstráció volt, de ezek közül szinte csak a netadósra emlékszünk. Meg erre fogunk, tette hozzá, hiszen már elvonult vagy négyhídnyi tömeg, és lám, a vége még a Várbazárnál áll. Csakhogy van itt egy kis baj, nagyságos asszonyom, szólt közbe a bajszos, jó torkú, sokat kiáltozó ember, az, hogy mi nem vagyunk románok. Azok nem kedélyes tereferének, tavaszi napfürdőnek, sétáló zsúrnak tekintik a tüntetést, ott a hangorkántól megrepednek a falak, de oda is ütnek, ha kell. És kutyát sem terelgetnek maguk előtt, nézett mélységes undorral a valóban túlreprezentált ölebek seregére.
Jó ez így, ha polgár nem is igen akad errefelé, polgári viselkedés azért van, gondolhatta az érett korú tüntető némi gőggel, akit aztán a szerdai, szintén nagyon meggyőző demonstráción az egyik szervező meg is dicsért azért, hogy immár huszonnyolc éve tartózkodik az utcai erőszaktól, leszámítva egy kis festékdobálást meg lökdösődést a rendőrökkel. A tüntető a majd harminc évtől elszomorodott, de azt is érezte, hogy régi magánya, amit eddig a jórészt öregek látogatta, életkori gettóba zárt megmozdulásokon érzett, lassan oldódik. Látta, hogy a Hősök terén hullámzó tömeg jórészt fiatalokból áll, és persze belőlük állt már az első CEU-meneten is. Ők fordították a lánchídi felvonulást vasárnap éjjel boldog technobuliba, ezt tették szerdán, majd a szombat éjszaka is a fiatalság, a hatalommal szemben csontig ható gúnnyal tüntető erő és a remény ünnepe volt. És ez még csak a kezdet, éneklik majd újra.
Fotó: MTI/Marjai János
Az érett korú és irigykedő tüntető felidézi magában, amikor a Kossuth téri tömeg elindult az emberminisztérium és a Fidesz-székház felé, de végül a körutat szállta meg. Aztán arra gondol, hogy miután Áder aláírta a CEU-ellenes törvényt, este spontán tüntetés volt a Sándor-palotánál, innen állították elő Gulyás Mártont, majd ezer ember elvonult a rádióhoz, hogy kitűzze az uniós zászlót, mert nem volt senki, aki megmondta volna nekik, hogy innen adás már alig megy, ha megy egyáltalán, ez a régi rádiónak csak a csontváza. A tüntető tudta, hogy szerdán is ez lesz, meg csütörtökön és szombaton is: kis kóválygás, célkeresés, végül a megfogyatkozott társaságnak marad a már bevált Oktogon, after party, ücsörgés, dumálgatás, zene, áprilisi majális.
A tüntető, mint akinek feltűnt valami végre, ekkor kezdi figyelmesebben nézegetni társait a Hősök terén, az égbe mutató angyal szobra alatt, és látja, hogy alig figyelnek a szónokokra. Otthon majd visszahallgatja a beszédeket, és rájön arra, amire a téren nem, hogy tudniillik az oktatók, CEU-hallgatók és civil szervezetek vezetői nagyon összeszedett, komoly és pontos szövegeket olvasnak fel, de a tömeg előtt ezek inkább egy értekezlet elemző, hosszadalmas és kötelezően unalmas hozzászólásainak tűnnek. Az emberek forgolódnak, beszélgetnek, mobiloznak, időnként, ha elér hozzájuk egy jobb szlogen, tapsolnak és kiabálnak, de a szavak amúgy elszállnak mellettük, csupa fáradt nyíl. Várnak valamire, amit nem kapnak meg: mondatokat, amelyeket meg lehet őrizni és továbbvinni. Jelzőket, amelyek bevilágítanak az elhazudott valóság mögé. Feldühítő és felszabadító igazságokat vagy azok egyszerű és ideszabott változatait. Útravalót a megváltó jövőbe. De ilyesmi itt nincs, látja be a rezignált tüntető.
Ezért van az, hogy miután a szervezők elbocsátják, a kielégületlen, célt, értelmet, sikert kereső tömeg elkezd ide-oda csapódni a városban. Vezető sehol, a százszor hallott szavakkal, amelyeket a szónokoktól kapott, nem tud mit kezdeni. Feloldást akar a feszültségeire, de nem tudja, hova menjen, körbelátogatja tehát az utált hatalom épületszimbólumait, székházakat és minisztériumokat, de fogalma sincs, hogy ezeket bedönteni kellene vagy csak leköpni festékkel. A tömegnek nincs senkije, magányos. A hétfői tüntetés egyik szervezője írja: „Én nem vagyok tüntetésszervező és nem is szeretnék azzá válni. A továbbiakban is hasonló módon fogom a Face adta lehetőséget használni gyors kommunikációra sok emberrel. Felelősséget ezért nem vállalok.”
A szintén bulira vágyó, érett korú tüntető meghatódva látja, ahogy a fiatalok megtalálják a helyzet egyedüli feloldását: felelősen elszórakoztatják magukat a megszállt körúton, aztán hajnali ötkor hazamennek, ahogy a házibulik után szokás. Lázadni, hülyéknek azt mondani, hogy hülyék, aztán táncolni egy kicsit, aztán megint röhögni a hatalom agylágyult mondatain, színtiszta öröm.
De meddig, borong a sokat látott tüntető, aki attól is tart, hogy ezt a tanácstalanul kóválygó, magányos tömeget egyszer csak ellopja egy erő, felhasználja és harcba küldi az új hatalom ígéretével, amely még tisztának és ártatlannak tüntetheti fel magát. Talán a szélsőjobboldali Fidesszel helyet cserélő Jobbik? Talán egy új mozgalom, amely végre nem szűnik meg szinte a születésével egy időben? Vagy talán a rendszer profi provokátorai szabadítják el és viszik vak pusztításba? Ez a társaság, amely most tüntet és pár nap alatt kicsit más országot csinált Magyarországból, nem, legyünk józanok, más várost csinált Budapestből, egyszerre jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, vagyis nem a világnézete írja le elsősorban, hanem a tenni akarása. Történjen már valami, az ég szerelmére. És a rendszer arroganciája talán vezetőt is szült a tömeg élére: Gulyás Márton mozgalma akár formát is adhat a vágyaiknak.
De kié lesz a szívük?
