Pelle János: A széplelkű Vona és a néplélek

Vona Gábor mindent elkövet, hogy rá se lehessen ismerni sem a pártjára, sem annak elnökére, azaz őrá magára. Nagy, a jobb- és baloldal között feszülő ellentéteket kibékítő néppártként kívánja láttatni a Jobbikot, amely képes 2018-ban a Fidesz leváltására. Vagyis a Jobbik az egyetlen alternatíva, hiszen a baloldal szétforgácsolódott, elmúlt fölötte az idő. Az új, „fazonírozott” Jobbik már nem radikális és már nem kirekesztő, mindenkit keblére ölelne, aki változást akar. Hiszen, ahogy egy vitában a párt szóvivője kijelentette: „Vagy mi váltjuk le Orbán Viktort, vagy senki.” Ha ilyen nagy a tét, természetesen már azon sem kell fennakadni, hogy a párt, amikor még a „nemzeti radikalizmusra” esküdött, elképesztő célokat tűzött maga elé. Nemrég még ki akarta léptetni Magyarországot az Európai Unióból és a NATO-ból, hogy így törekedjen Trianon revíziójára. Gazdaságpolitikáját a multinacionális cégek kiűzésére alapozta, a „cigánykérdést” pedig előbb a Magyar Gárda masírozásaival, majd különböző átnevelő „módszerekkel” akarta megoldani. És persze azt is felejtsük el, hogy a 2013-ban még élesen anticionista Vona ezt mondta: „Az iszlám az emberiség utolsó reménye.”

Apáti István, a Jobbik szóvivője az Ungár Péterrel, az LMP képviselőjével folytatott vitában tagadta, hogy pártja az utóbbi egy évben „pálfordulást” hajtott volna végre: ők ugyanis mindig ugyanolyan „cukik” voltak, amilyenek most, s erről készek bárkivel vitatkozni. Maga Vona azonban a tagadással kombinált álcázásnál többre vállalkozott, és a Magyar Nemzet március 17-i számában Néplélek és nemzettudat címmel tett közzé eszmefuttatást. Ennek lényege a cikk végén olvasható: „Túl kell jutnunk a bal- és jobboldal meddő, 20. századi küzdelmén; hogy hidakra van szükség egymás felé; hogy a jelen és a jövő kihívásait csak együtt tudjuk legyőzni és hogy közösen kell ezt a hazát építenünk.” Magasztos, bár nem éppen eredeti gondolat. Legföljebb az furcsa kissé, hogy most egy olyan pártvezér szájából halljuk ezt a posztmodern bölcsességet, aki 2010-ben a Magyar Gárda mellényében ült be a parlamentbe.

De ne ragadjunk le Vona cikkének közhelyes konklúziójánál, nézzük meg inkább közelebbről, hogyan jut el addig. Abból a tételből indul ki, hogy a néplélek, a népi identitás és a nemzettudat két egymástól elkülönülő eszmekör, amelyek történelmünk legjobb időszakaiban, például a reformkorban harmonikusan illeszkedtek egymáshoz. Sajnos a huszadik században, a tragikus külső és belső viszonyok következtében szembekerültek egymással, ami katasztrofális következményekkel járt. A cikk szerint a néplélek valamiképpen a politikai baloldal archetípusa, a nemzettudat pedig a jobboldalé, és a kettő összeolvasztása a 21. században természetesen a Jobbik feladata, szent hivatása.

Csakhogy a néplélek elválaszthatatlanul kötődik a nemzettudathoz, a nemzeti identitáshoz, ami a közösen átélt történelmi múltban, a kultúrában és nyelvben gyökerezik. Tény, hogy a magyar nemzettudat forrása a natio Hunga­­rica, vagyis a nemesi nemzet volt, de a huszadik században a nemzeti érzés már teljesen áthatotta a néplelket. Az iskolai nevelés, illetve az első világháború megpróbáltatásai a legeldugottabb magyar falvakban is megteremtették a nemzethez való tartozás tudatát, ami az ötvenes évek brutális kommunista agymosása közepette is maradandónak bizonyult.

A néplelket csak valamiféle misztikus spekulációval, ön­­álló életre kelt metaforákkal lehet megkülönböztetni a nemzettudattól. Így született meg, még a 19. században, a nemzeti szellem, ami később olyasféle parabolák formájában kelt életre, mint a „vándor” és a „bujdosó”. Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai esszéjében a magyarság az utóbbi alakként jelent meg a harmincas évek második felében, akinek társa a németséggel azonosított „vándor” volt.

De sem Prohászka, sem pedig a népi írók ködös, részletesen soha ki nem fejtett teóriái nem világítottak rá a magyar néplélek mibenlétére. Vona szerint „talán a népiek és bizonyos értelemben a kisgazdák jártak gondolkodásban a legközelebb a néplélek és a nemzettudat egységesítéséhez”. Vagyis ők már-már megtalálták a „bölcsek kövét”, aminek aztán később, 1989–90 után nem sikerült a nyomára lelni. A Jobbik elnöke ezért állapította meg: „Kijelenthető, hogy a baloldal – történelmi elődeihez hasonlóan – kizárta a nemzettudatot a néplélekből, míg a jobboldal nemzeti büszkesége történelmi elődeihez hasonlóan nem párosult a néplélek iránti érzékenységgel.”

Nem vitás: a néplélek fogalma rendkívül kényes, körvonalazatlansága, a vallásokhoz, illetve az őstörténethez való kötődése miatt jószerivel használhatatlan. Hiszen ha nem faji alapon közelítünk hozzá – és úgy tűnik, ezt Vona sem teszi –, akkor is önkényesen alkalmazható. Gyakorlatilag bárkit, aki magyarul beszél, fel lehet ruházni vele, de ugyanúgy meg is lehet fosztani tőle.

Szóval Vona, a politikus és bölcselő, bármennyire is meg szeretné haladni a tragikus 20. századot, alapjában véve ugyanabba a cipőbe lépett bele, melyben egyszer már – Szekfű Gyula cikksorozatának címét kölcsönvéve – „valahol utat tévesztettünk”. És ha a diagnózis téves, milyen lehet a terápia? Vona szerint „ha sikeres 21. századot szeretnénk magunknak, akkor a modern magyar identitásban össze kell fonódnia a néphez és a nemzethez tartozásnak”. Ehhez persze a Jobbiknak, mely nemrég még a Csak a nemzet! jelszavát hangoztatta, meg kellene nyernie a jövő tavaszi választásokat. Azután, hogy Vonát miniszterelnökké választják, derülne ki, mi marad az „össznépi és össznemzeti” cukiságkampányból.