Októberi köd
Éppen azt találgattam magamban, hogy valamiféle rinocéroszbőr-díjra pályázva vajon melyik fideszes főmufti fogja beleszőni október 23-i produkciójába azt, hogy most aztán Magyarországon akkora szabadság van, hogy nincs is rőf, amivel mérni lehetne, a sajtószabadság meg egyenesen „virágzó fényében tündököl”. Szép lesz – gondoltam –, ha ezt majd valamelyik igen cafrangos illető szemrebbenés nélkül felmondja az emelvényről éppen két héttel a Népszabadság szétdúlása után. (Plusz, hogy a tulajdonos döntése az iparági trendek meg a gazdasági racionalitás talaján és mentén, blabla, és nyilván a tibeti vallás tízmilliószoros napjainak jegyében.)
Csakhogy valamelyik lucidus elméjű kormányzati csinovnyik komoly elővágással élt a témában. Merthogy az amerikai nagykövetség elég nyomatékosan fejezte ki aggodalmát a Népszabadság szétverése kapcsán a sajtószabadság állapota miatt, a két lábon járó szócső meg jól leteremtette ezeket a rágógumijenkiket. Mondván: „Magyarországon semmilyen szabadságjog – így a sajtószabadság – sincs veszélyben” Bezzeg "volt idő, amikor nem volt sajtószabadság Magyarországon, a magyar emberek vérüket, életüket adták a szabadságukért, de ekkor nyugatról barátaink támogató tekintetén kívül más segítség nem érkezett". Értsd: ezek a bakelit kovbojok csak pofázni tudnak, úgyhogy a First Amendmentet dugják a… pisztolytáskájukba.
Hát sikerült éppen a Népszabadság szétzúzása után sajtószabadságról prelegálni, a témához keverni 56-ot, és azzal a svunggal még jól kioktatni a hülye amcsikat is.
Jár a piros pont.
Amúgy ez az aktuálpolitizálás nem meglepő, hiszen a kötelező tiszteletkörök után nyilván ez lesz 23-án is a megemlékezéseken. Már csak azért is, mert valójában ma már egyik tábor sem nagyon tud mit kezdeni 1956 emlékével, nem is nagyon akar – csak nyíltan nem merik bevallani.
A baloldal – pár teátrális, illetve néhány valóban fontos gesztust leszámítva – igazán sohasem tisztázta viszonyát az 56-os forradalomhoz. S nem is csak azért, mert az intézményesült baloldal reprezentánsai ezer szállal kötődtek a korábbi rezsimhez. Hanem azért, mert ott volt a szimpatizánsok kezdetben népes, majd egyre fogyatkozó tábora, kiknek többsége minden felmérés szerint nosztalgiával tekintett a Kádár-rendszerre, amely rezsim mégiscsak a forradalom vérbefojtásán alapult. Eme feszítő ellentmondás feloldása révén kellett volna valamiféle identitást kialakítania „az élcsapatnak”, márpedig ez a feladvány az MSZP-ben ügyködőknél rátermettebb politikusoknak is fejtörést okozott volna. Nem is sikerült a mutatvány. Így aztán a baloldal legfeljebb ódzkodva, kínlódva próbált 56-hoz viszonyulni, de leginkább megfeledkezni szeretne az októberi sajnálatos események soros évfordulóiról.
A jobboldal szintén feszengve gondolt 56-ra, hiszen mégis csak modern történelmünk egy ritkán megadatott, dicsőséges fejezetéről van szó, ami azonban – c'e la vie – a komcsikhoz köthető. Antall József eleve ezeréves magyar történelemben gondolkodott, 56 ebben a mítoszban nem a fősodor része. A Fidesz meg attól a pillanattól kezdve, ahogy magát jobbosnak maszkírozta, egykori énjével együtt felejtette el 56-ot is. (Igen jellemző módon: elhurcolták például a Kossuth térről a Forradalom lángja nevű emlékművet, a magyarázat szerint azért, hogy a tér 1944 előtti állapotát helyre lehessen állítani. Vagyis azért, hogy az egykori Bibó-szakkollégisták tovább csörtessenek ama – nem pusztán szimbolikus – restauráció útján, amitől a forradalom napjaiban Bibó István annyira óvta a nemzetet.)
Persze a kizárólag érdeket ismerő Fidesz azért megpróbált szelektíve mazsolázni 56 szimbolikus tartalmaiból, hiszen mégiscsak egy nép szabadságvágyát kifejező fellángolásról volt szó. Forradalom és szabadságharc. Na ebből lett – nem titkolt cinikus áthallással – fülkeforradalom meg szabadságharc a szegény Magyarországot euromilliárdok juttatásával leigázni akaró gaz Európai Unió ellen. Tényleg nem létezik olyan nemes fogalom, amelyet a Fidesz ne volna képes rekord gyorsasággal lejáratni.
A politika ezen a területen is megtette a magáét. 1956 emléke egyre inkább homályba vész, köddé válik. Nem ünnep, csak a kötelező ceremónia alkalma.
