Ó, azok az iparági trendek!

Normális esetben most nyilván az éppen legaktuálisabb, legizgalmasabb témát tűzném a klaviatúrám hegyére (szándékos képzavar), és az igazán sokakat megosztó irodalmi Nobel-díjról értekeznék. Illetve elsősorban magáról a díjazottról meg az ő munkásságáról, és a publicisztikának azt a szándékosan frappírozó címet adnám, hogy „Miért nem szeretem Bob Dylant?”. Nem titkoltan kacsintva Esterházy Péter „Miért nem szeretem a Népszabadságot?” című írására, ami stílszerűen a Népszabadságban jelent meg egykor.

De többé ott már nem fog megjelenni semmi.

Így most én is erről az égető hiányról fogok írni. Bob Dylannek, és persze a bevezetőben említett normális esetnek meg annyi.

Már csak azért is, mert például a Népszabadságban már nem tudok utána nézni annak, hogy konkrétan mikor is jelent meg Esterházy hivatkozott cikke, minthogy az újsággal együtt az archívumát is letörölték a föld színéről. „Váratlanul”. Nyilván azért, hogy a kiadó „az iparági trendeknek leginkább megfelelő üzleti modellt találjon”, ahogy az abban a közleményben áll, ami ott feszít délcegen a Népszabadság honlapja helyén. A brutális csonkolás az intenzív üzleti modellkeresés része lehet.

Meg nyilván az is, hogy emberek sokaságát – nem mellesleg: az alkalmazottainkat, akikkel szemben kötelezettségeink is vannak – megalázzuk, átverjük, és bizonytalanságba taszítjuk. Feltételezem, az iparági trendeknek leginkább megfelelő üzleti modell jegyében történik, hogy az ország legfontosabb politikai napilapját úgy csukják be egyik percről a másikra, hogy a dolgozók erről az internetről értesülnek. Ugyan miféle észjárás, miféle morál munkál azokban, akik egy teljes szerkesztőséggel elhitették, hogy költöznek, sőt pizzázás várja őket az új helyen, majd ünneplés és office party helyett szépen kizárták őket a senki földjére? Tán még kukkolták is a bezárt szerkesztőség előtt toporgó embereket és ki is röhögték őket. Ebbe a mentalitásba belefér az is.
Bulunga alsón dívik ilyesmi. Vagy még ott sem.

De hát mit csodálkozom! Ebben a végtelenül alantas akcióban ugyanazokat a jellegzetes motívumokat lehetett felfedezni, mint a módiban, ahogyan a hatalom intézi ügyeit. Erőszak, cinizmus, nyílt hazugság.

Persze a nyilvánosság előtt a hatalom sunyin hárít, mert hát ugyan mi közük nekik ahhoz, hogy a tulajdonos „az iparági trendeknek leginkább megfelelő üzleti modell” talaján és mentén. Plusz gazdasági racionalitás, meg hogy a lapot nem tartották el az olvasók. Különösen rokonszenves – nagy adag kollegialitásról és gerincességről tanúskodó – közjáték, amikor jobboldali „kollégák” kezdenek bele ebbe a mantrába. Gazdasági racionalitás hallik a 3-6 ezer példányszámos kormánypropaganda-kiadványok irányából, amelyek annyi állami hirdetéssel vannak kitömve, hogy a remittendájukon jön ki. NER-piac, hát persze. (Amúgy meg: mivel a nyilvánosság előtt beszéltek erről a Népszabadság volt főszerkesztői, nem titok többé, hogy a Bertelsmann utáni tulajdonosok sok esetben pénzszivattyúként működtették a lapot, így valóságos gazdasági eredménye egyszerűen felmérhetetlen. De a tényleges veszteségnek a közszájon forgó adathoz köze nincs. Amúgy meg a mai magyar gagyikapitalizmusban nagyjából három hét alatt lehetne a Szerencsejáték Zrt-ét ötször olyan veszteségessé tenni, mint a MÁV meg a BKV együtt. Könyv szerint pláne.)

Szóval ennél a dumánál már a nyílt, viszolyogtató káröröm is jobb, ahogy a csillámló intellektusú rezsibirkózó örvendett elég kendőzetlenül a Népszabadság kimúltán. Váratlanul, ugye. Ennyit arról, hogy a hatalom mennyire ártatlan ebben a kinyírásban. (De ne feledkezzünk meg a szocialisták múlhatatlan érdemeiről sem ebben a folyamatban, végül is az ő résztulajdonukban volt a lap nagyon sokáig.)

Persze a propaganda azért ez esetben is sulykolódik rendesen. Mert, hogy az ilyen olyan komcsi ez meg az. Oké, nem kell szeretni a Népszabadságot! De azért egy dolgot nem árt észben tartani. Ezek a legutóbbi oknyomozó riportok például mindenki érdekét szolgálták, pártállásra való tekintet nélkül. A dölyfös, pökhendi, gátlástalan hatalom természetére világítottak rá, amelyik a saját híveit is mélységesen lenézi. És amelyik a saját híveitől is lop. Mert az urizálást azok is fizetik, akik csipke helyett Kocsis Máté-képpel díszítik a lapostévét. Márpedig ebben a tényfeltáró műfajban nagyon megerősödött a Népszabadság az utóbbi időben, muníciót adva országos tévéknek, portáloknak, hozzásegítve mindannyinkat ahhoz, hogy még jobban megismerjük azok mentalitását, „erkölcsét”, akik a nyakunkon ülnek.

De hát ez most egy ideig(?) szünetel majd, nyilván a független, tárgyilagos, pártatlan tájékoztatás nagyobb dicsőségére. Különösen kedvelem ezért, ahogy némely politológusnak mondott illetők méricskélik a történtek után, hogy akkor most mennyire szűnt meg nálunk a sajtószabadság. Hogy akkor innentől még biztosan nem, mert erre két méter öt centi… Mondják ezt azok után, hogy nem csekély részben állami pénzből a hatalmon lévők kistafírozták magukat kereskedelmi tévével, vezető internetes portállal, most meg majd vidéki napilapokkal, a köztévé nevű akármit nem is említve. Amely orgánumok a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében megrajzolják majd a nagyszerű államférfi portréját például, aki – mint közismert feltaláló – csupán azért helikopterezett, hogy forradalmasítsa az aviatika tudományát, miközben a urbanisztika megújításban is elévülhetetlen érdemeket szerzett többek között azzal, hogy végre szükséglakás áron el tudta passzolni a sok értéktelen belvárosi romot.

Mintha nyugaton jobban értenék, mennyire önmagán túlmutató szimbolikus jelentése van annak, hogy nálunk hatalmi erővel egy pillanat alatt be lehet zárni a kormány kritikusaként fellépő legnagyobb napilapot. A Guardian minapi, a Népszabadság szétzúzása kapcsán megfogalmazódott véleménycikke így kezdődik: „Magyarországon a demokrácia halálos veszélyben van – és hogy vajon megmenekül-e egyáltalán, az megmutatja ostromlott kontinensünk jövőjét.”