Nagy N. Péter: Nyugodtan menj közelebb
Egymás után buknak le zaklatók. Nyugaton nagyobb részt sztárok lepleznek le sztárokat, nálunk – ha igazak a vádak – jellemzően kezdőkre, hátországgal nem rendelkező fiatalokra támadtak nagyvadak.
Fontos különbség.
Közös viszont, hogy kevéssé ismert ember még nem bukott le. Értelmetlennek tűnhet a megállapítás, mert hogyan is tudhatnánk az ügyről, ha nem azért, mert a sajtóközzé tette a zaklatás vádját? Miért tette közzé? Mert vagy az áldozat, vagy az elkövető, vagy mindkettő ismert.
De mi van a többiekkel? A lehetetlen helyzetbe hozott közszereplők – rendezők, miniszterek, tanárok – elmenekülnek a nyilvánosság elől, élnek majd, ahogy tudnak. Csakhogy ők itt is kivételek.
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság ügyiratai közül másolok ide egyet – tartok tőle – a fő szabály érzékeltetésére:
„Közfoglakoztatott nők panaszolták a polgármestert nemi alapú megkülönböztetés és zaklatás miatt. Elmondásuk szerint a polgármester megszégyenítő, degradáló, obszcén és trágár kifejezéseket használt velük szemben, ajánlatokat tett, otthonukban látogatta őket, akaratuk ellenére létesített testi kontaktust velük.
A közeledés visszautasítását megalázó feladatokkal és kedvezőtlen munkakörülményekkel büntette, előfordult, hogy az utasítására szakadó esőben, órákon keresztül várakoztak. Az atrocitásokat elviselték, mert szükségük volt a jövedelemre, más munkalehetőség nem volt, gyermekeiket el kellett tartaniuk.
A polgármester részben tagadta, részben baráti gesztusként értékelte a zaklató magatartásokat. A hatóság (…) megállapította, hogy a polgármester a kérelmezők kiszolgáltatott helyzetének és saját hatalmának tudatában, azzal súlyosan visszaélve tanúsított olyan magatartást, amely a kérelmezők számára nem volt elfogadható. A polgármester a kérelmezők női nemhez, továbbá roma nemzetiséghez tartozásával, valamint egyéb helyzetével összefüggésben megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, megvalósította a szexuális zaklatás és a zaklatás tényállását.
A hatóság eltiltotta az eljárás alá vont polgármestert a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsításától, valamint háromszázezer forint bírság és az eljárási költség megfizetésére kötelezte.”
Látszik tehát, hogy ha lelkiismeretesen jár is el a hatóság, a szankció ártalmatlan. Ne csinálja tovább! De ettől még polgármester marad.
Az eseteket csak nevek említése nélkül hozhatja nyilvánosságra a hatóság, nem tudtunk ezért utánajárni, de meglepődnénk, ha a polgármesternek ugyanúgy a székébe került volna az ügy, mint a zaklatással vádolt színházi embereknek.
Minél mélyebbre megyünk a társadalomban, annál több lehet a zaklatás, és annál kisebb a lebukás, illetve a valóban kellemetlen szankciók veszélye.
Ráadásul aki csinálja, gyakran nem is tudja, hogy mi számít zaklatásnak. Például a főnök, aki úgy alázza halomra a munkatársait, hogy pszichológus legyen a talpán, aki összekaparja őket valahogy.
Azt sem tudjuk gyakran, hogy a gyerekeink mitől szenvednek. Nem elsősorban a „főnöktől”, vagyis a tanártól. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet egy nagy felméréséből kiderült, hogy miközben a tanárok azt feltételezték, hogy az ártalmak rangsorának élvonala így néz ki: 1. testi bántalmazás, 2. kollektív verbális kirekesztés (kicikizés), 3. internetes zaklatás (például lejárató poszt), a valóságban éppen fordított a helyzet. Mindennél jobban fáj a netes támadás. A fizikai atrocitások között pedig nem a verés áll az élen, hanem valamely szeretett tárgy erőszakos elvétele. Az elkövetőkről, de az áldozatokról sem tudunk tehát sokat.
Van most rá esély, hogy a nagy nyilvánosságot kapott ügyekből erőt merítenek az áldozatok és elbizonytalanodnak az elkövetők. De jó esetben is csak elindult, mintsem hogy célba ért volna valami.
Különös tekintettel arra, hogy nálunk – ami egy a hatalmával bővérűen élő politikai elittől nem meglepő – finomam szólva is visszafogottak a kormányszintű reakciók.
Szél Bernadett közléséből tudhatjuk, hogy pártja, az LMP törvényjavaslatot nyújtott be Marton László zaklatásos ügyeinek nyilvánosságra kerülése után, lehetővé tették volna, hogy a bíró egyfajta „foglalkozási távoltartást” rendelhessen el azokkal szemben, akik kollégáikat zaklatják. A fideszes képviselők ezt elutasították, mondván, egy felnőtt nőnek igenis tudnia kell felállni és elmenni, ha például a munkahelyén fogdosni kezdi egy kollégája vagy a főnöke.
Attól tartok, ezt így is gondolják, s ameddig ez így van, lent a sűrűben nem kell tartani az embert alázó hatalmaskodás súlyosabb következményeitől.
Ezzel együtt és az utóbbi hetek leleplezéseinek erkölcsi felhajtóerejében is bízva nem gondolnám, hogy mindenki változatlanul kiszolgáltatott a nála nagyobb erőknek. Beszélhet, védekezhet, a nyilvánossághoz fordulhat. Legalább ilyen fontos, amit a kívülállóknak üzen A Város Mindenkié csoport a rendőrség eljárásai kapcsán, de számomra tágabb körű érvényességgel:
„Nyugodtan menj közelebb a rendőri intézkedéshez! Tapasztalataink szerint ha elég közel mész ahhoz, hogy az intézkedő rendőrök is észrevegyenek, akkor az egyfajta állampolgári kontrollt jelent. Ez sok esetben már önmagában elegendő ahhoz, hogy a rendőrök ne bánjanak méltatlanul az érintettel.”
Bárki lehet így önmaga is civil szervezet, kicsit sem külföldről, hanem legbelülről támogatva.
