Nagy N. Péter: Könnyű-e már disszidensnek lenni?
„Jó nagyokat hazudunk a halottról, hogy azután könnyebb legyen elfelejteni. Közben kelletlenség támad vele szemben, annyit dicsérjük, hogy elmegy a kedvünk tőle. Valami adósságot törlesztünk. Miért érezzük magunkat a halott adósainak?” Konrád György évtizedekkel ezelőtt írta e sorokat. Már csak ezek miatt sem lenne szabad valamiféle újabb megemlékezéssel próbálkozni. E hasábokon és máshol is búcsúztak, méltóképpen, nem hazudva. Akik legutóbb Konrád Györgyről írtak, gyakran már hármójukat gyászolták, Heller Ágnest és Rajk Lászlót is.
Nem is róluk, hanem a körülöttük lévő világról kell mondanunk még valamit.
Itthon, de mintha száműzetésben haltak volna meg. Féléletnyi számkivetettség után, liberálisként újra idegenséggel körülvéve. Rajk gyerekként tényleg volt száműzött, Hellert csak kiszorították az országból, Konrád ezt nem hagyta, de ettől még nem lehetett igazán otthon a hazájában.
Konrád GyörgyFiatal évtizedeiket előbb a nácizmus, Rajkét persze még nem, aztán a szovjet szocializmus gyűrte maga alá.
Az utolsó nyolc-tíz évben az illiberális hatalom és önkéntesei buzgó seregének megvetését és arroganciáját kellett elviselniük. Ehhez már többünknek köze van. Kinek cselekvő, kinek szenvedő szerkezetben.
Számukra dermesztően ismerős lehetett minden. Csak régebben nem liberálisoknak nevezték az ellenfelet.
Az MSZMP KB 1973-as határozata „néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről” Heller Ágnest és Vajda Mihályt egyebek között a magyar családok szétzüllesztésével vádolta. A határozat szerint Heller Ágnes bűnét nemcsak világnézeti, hanem magánvétek is súlyosbítja: „A nyugati ellenkultúra, a hippimozgalom és a kommunák dicséretével (…) magyar családok erkölcsi alapzatát is aláássa, sőt egyenesen ő a felelős a honi népszaporulat csökkenéséért.” Fock Jenő miniszterelnök úgy fogalmazott: „Sajnos sok év óta megtűrünk a közéletben olyan, nagy névre szert tett szociológusokat, akik büszkén és bátran hirdetik a miáltalunk fenntartott lapokban, akadémiai és más folyóiratokban – a nyugati példák alapján –, hogy a család mint a társadalom egysége elavult fogalom.” Ludassy Mária Beszélőben megjelent cikkéből vettem át az idézeteket.
Lapozzunk 2019-es közleményekhez.
Lánczi András professzor, a Corvinus egyetem kormánybarátságát nem palástoló rektora szerint a liberális arrogancia valójában az egyéni ész vélt fölényén nyugszik, konkrétan Heller Ágnesén, Konrád Györgyén és másokén.
Ez a liberalizmus Orbán Viktor szemében Európa keresztény kultúráját fel akarja adni, bevándorláspárti és bomlasztja a családokat, amelyeket a nemzet megmaradása érdekében az illiberális államnak védenie, támogatnia kell.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerint a liberalizmus olyan vákuumot teremtett Európában, amelyben az iszlám és a migráció úgy haladhat előre, mint kés a vajban. A kormányszóvivő azt írta, nincs miért búcsúzni Heller Ágnestől, mert csak egy bigott kommunista, másik két emberünkről pedig sehogy sem emlékezett meg a hivatalos Magyarország, míg a világ inkább a Franfurter Allgemeine Zeitung hangján rezonált, vagyis, Konrádra és Hellerre is utalva, azzal, hogy mostanság távoznak az élők sorából az utolsó, évszázados jelentőségű személyiségek, akik a 20. század borzalmaiból okulva „kiálltak a népek megbékéléséért”.
Távoznak, nem csak az életből, innen is, ahova majd újra haza kell érkezniük.
Addig nehéz dolguk lesz ezzel, ameddig a hatalom liberalizmusnak nevezett, képzelt, konstruált ellenféllel harcolhat tovább a biztos győzelem reményében.
Velük szemben a liberalizmus sok lehetséges értelmezése közül Judith Skhlarét érzem idetartozónak. Ez nem a legfőbb jót keresi, hanem a legnagyobb rossz elkerülését. „A legnagyobb rossz pedig az a kegyetlenség és az a félelem, amelynek végső kiteljesedése maga a félelem a félelemtől.” A szabadság, amelyet ez a liberalizmus biztosítani akar, a védtelen embereknek nyújtott garancia a hatalmi visszaélésektől és megfélemlítéstől mentes életre.
Ezekkel a családokkal, a közeli holtaknak ezekkel a néma, tömött soraival, ahonnan legutóbb ők hárman távoztak, nem is szólhat másról a liberalizmus, mint arról, hogy tilos megint ölni. Senkit, semmiért. Ne legyen semmilyen kollektív cél, ami igazolhatja védekezésre képtelen életek pusztítását. Nem feltétlenül elpusztítását. Pusztítását.
Konrád azt írta az Antipolitikában, hogy szellemileg könnyű disszidensnek lenni a diktatúrákban. Ott, ha ellenzéki vagyok, van egy nagyobbik félvilág, amely csendben helyesel.
Ezek szerint ez a miénk mégsem diktatúra? Érzékeli bárki külső vagy belső disszidens a csendes helyeslést? Figyeljünk csak!
