Nagy N. Péter: Ember az embernek embere

2017. március 17., 08:33

Szerző:

Nem állnak még a küszöbünkön a szociális robotok, hogy reggel beszóljanak, nem kell-e tej, hogy legyen a kávéhoz, legyen mibe mártogatni a zsömlét, és van-e a gyógyszer, és ha már arra járnak, átdörömbölnek legalább utólag a szomszédhoz, hogy elég legyen már éjszakánként a koncerthangerőből. Ha itt még nem tartunk is, de a robotok jönnek mindenfelől, mindenhova. Csak persze épp a lakótelepre meg a kisvárosok kockaházas utcáiba nem. Ott majd a bajt okozzák. És teremtik az esélyt is, bár ezt ma talán még ők sem tudják, pedig ezenkívül lassan már mindent.

A fejlett országok Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetében (OECD) az összes foglalkoztatott csaknem negyede a gyártásban dolgozott ötven éve, most már kevesebb mint 12 százalékuk van ott. A G7 országaiban pedig fél évszázad alatt egyenesen a harmadára esett vissza az arányuk.

 

Más oka is van a változásnak, de az utóbbi években egyre inkább a robotok szorítják ki a gyártószalagok mellől az embereket. Nem elég, hogy az autógyárakból, de hamarosan az autók kormánya mellől is. A kísérletek már folynak. A kereskedelemből, a kommunikációból – remek hírgépek vannak már, egyetlen információból komplett cikket gyártanak – és elsősorban a megerőltető, de folyamatosan nagy pontosságú munkát igénylő tevékenységből szorítják ki az embert. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy cserébe ugyanennyivel több mérnök, számítástechnikus dolgozhat, mert a fejlett iparágak, mint például a robotika munkaerő-felszívó képessége minimális. Ez bennük a jó – a munkaadók felől nézve. Meg lehet velük spórolni az embert.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Sírjunk egy kicsit? Tegyük, az sosem árt, és többnyire indokolt, de utána, már kitisztult szemekkel esélyt is lehet remélni a folyamattól, amely utolér majd bennünket is.

Kedves a fejlett világ önjáró gépeinek elnevezése. A robot szláv eredetű szó, és bizony ő az, a régi jó ismerős, amely benn gubbaszt a mi feudális paraszti ingyenmunkát jelző szavunkban is. Most pedig gyakran éppen ők váltanak ki munkát. Nem ritkán éppen a robotmunkát.

Hála érte. Minden ott fordul meg, mi lesz a nekik köszönhetően felszabaduló idővel, energiával, emberekkel.

Az Egyesült Államokban úgy látják, hogy a folyamat nyertese az egészségügy lehet, ha nem is feltétlenül a kórházi ellátások, hanem a kiterjeszthető gondoskodás formájában. Ez ugyanis az átlagéletkor növekedésével egyre jobban kell és nem gépesíthető. Együttérzést, kreativitást, jelenlétet igényel. Tekintsünk el attól, hogy az éppen színre lépett amerikai kormányzat nem hajlamos a rászorultak pátyolgatására. Az ott már lendületesen beindult folyamatok ugyanis az iménti feltételezést igazolják.

Csakhogy mindennek nincs meg a magyar tükörfordítása. Az egészségügy felembertőkésítése nagyon sok pénzbe kerül ugyanis.

De azért ne hagyjuk ennyiben!

Az egészségügyi adataink – tehát az életünk – ugyanis kegyetlenek. Európai összehasonlításban idő előtt és a legkeményebb betegségekben halunk meg. Az ágazat pedig – egyebek mellett – brutálisan emberhiányos.

Mint ahogy az egész társadalom az.

Fontos felmérések bizonyítják, hogy csak az utóbbi években is komolyan csökkent a baráti kapcsolatok, illetve az úgynevezett gyenge, de létfontosságú kötődések száma. A kevéssé jómódúaknál sokkal inkább, mint a magasabb státusúaknál. A betegség is könnyebben bírja le a szegényebbeket, mint a jobb módúakat. Az elmagányosodás és a betegségeknek való fokozott kitettség között az oksági összefüggés statisztikailag nyilvánvaló, még ha az egyes esetekben végtelen számú további tényező is szerepet játszik.

Ha igaz, hogy egyfelől a kapcsolathiány, a magára hagyottság, másfelől a társadalom humán szolgáltatásainak gyengesége az egyik legkomolyabb veszélyforrásunk, s ugyanakkor tudjuk, hogy a gazdaságban olyan folyamatok indulnak be, amelyek rengeteg embert felszabadítanak, meg lehetne próbálkozni azzal, hogy az egyik folyamattal segítsünk a másikon.

Nem úgy, hogy az állam átközmunkáztassa az embereket a gondoskodás és kölcsönös segítés világába. Ennek az államnak nincs is hajlama az ilyesmire. Ebben az értelemben nem esete a nép.

De ezzel nincs végük az esélyeknek. A világban éppen a gazdasági válság okozta elesettség ellenpólusaként felerősödtek az angolszáz eredetű LETS, a helyi közösségi pénz köré szerveződő tevékenységcsere-mozgalmak. Nálunk is léteznek csíráik. Te képes vagy rendbe hozni a csöpögő vízcsapot, én tudok varrni, foltozni. Nem biztos, hogy találkozunk. De a rendszer nyilvántartja az én munkaórámat, amit valakinek elvégeztem, ezzel fizethetek a te munkádért. A legtöbbször öntevékenyen szerveződnek ezek a rendszerek, de jóérzésű önkormányzatoknak sem tiltja meg senki – különösen sűrűbben lakott környékeken, például lakótelepeken, ahol nagyobb az esély a sikerre –, hogy belevágjanak a szervezésbe. Nemcsak az a jó ilyenkor, hogy megcsinálják a csapot, hanem a kiszolgáltatottság, a magány érzése is oldódik. Már csak ettől is egészségesebb leszek. Kivált, ha még ápoló is van a csapatban.

Bármily lendületes lesz is a robotizáció, mindig sokkal többen maradnak, akik emberre szorulnának, mint akik automata segítőkhöz jutnak. Egymáshoz kellene segíteni őket. Mindenhol, de nálunk most különösen.

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.