Mátyás Győző: Sajttáj
A honi demokrácia kivételes, heurékázni való pillanata, hogy az ország miniszterelnöke szóba állt a független sajtó képviselőivel is. Tényleg örömtüzeket kell gyújtanunk, hogy megünnepeljük azt, ami szerencsésebb sorsú országokban természetes. Merthogy másfelé a végrehajtó hatalom feje nem kegyet gyakorol, hanem a kritikus sajtóval való kommunikációt úgyszólván munkaköri kötelességének tekinti. Bizonyos, hogy arrafelé sem örülnek a bírálatoknak, nyilván ott is úgy gondolja a miniszterelnök, hogy az ő víziója, programja, akcióterve a helyes, amit nem értenek jól az ellenfelei, ráadásul úgy érzi, olykor a zsurnaliszták félremagyarázzák a szavait, alaptalanul rossz szándékot tulajdonítanak neki stb. De ettől még a párbeszédet a legtöbb politikus igyekszik fenntartani, pontosan annak reményében, hogy esetleg képes lehet meggyőzni az újságírókat az igazáról. Mert még az ellenzéki sajtó munkatársait sem gondolja gonosz, csalárd figuráknak, akik merő rosszakaratból le akarják járatni, és az ő képére mutatva szörnyülködve kántálják: távozz tőlem, Pazuzu!
Neki is szegezték a kérdést a honi kormány fejének, hogy ugyan miféle ország az, ahol a miniszterelnök éveken keresztül szóra se méltatja a független sajtót. Jött a válasz, hogy
az interjú az nem bikaviadal
(pontos szakmai meglátás!), és ő persze egy nyitott valaki, csak ki nem állhatja, ha „rosszindulatú ember tesz fel előítéletes kérdéseket”. És mit tesz a hírlapírás istene, hát a kormánykritikus sajtó munkatársai, sajnos, mind ilyenek. Ezt így persze a miniszterelnök úr nem mondta, csak éppen pontosan így lehetett érteni.
Most azért ezek a mihaszna torero-zsurnaliszták is tehettek fel kérdéseket. Például arról, hogy miként is van az, hogy a miniszterelnök úr környezetében a rokonok, ismerősök, mint például a Mészáros (fedő)nevű illető, egy üstökös sebességével gazdagodnak. Érkezett erre a kérdésre is a mélyértelmű válasz, hogy a miniszterelnök úr üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Jó, persze, csak hát a lopás az nem üzleti ügy, mondhatnánk. Amúgy meg a cinizmusnak igen szép foka ilyen kurtán elütni a kérdést egy olyan országban, ahol üzlet és politika szétválaszthatatlanul össze van gabalyodva. Illetve gabalyítva, mert azért valakik nagyon is tudatosan tesznek arról, hogy így legyen. Hasonló épületes válasz az is, hogy korrupció, ugyan, kizárt, hogy ilyesmi létezne Magyarországon.
De most egy pillanatra képzeljük el − fantáziánk élénk –, hogy a miniszterelnök úr őszintén, politikai és taktikai környülállásokat figyelmen kívül hagyva válaszol a kérdésekre! És ugyan mit mondana? Azt, hogy igen, a környeztemben csalnak, lopnak, mint a szarkák, az országot meg szétrohasztotta a korrupció? Amire − ismerve a hosszú idő alakította NER-viszonyokat – sokan kapásból úgy reagálnának, hogy tudjuk, helyeseljük.
Nem csoda, hogy a kormányfő az önfényező gazdasági bevezető után a kérdésekre adott válaszokban unalomig ismert, a propagandából visszaköszönő paneleket alkalmazott, vagy éppen hajlította a valóságot, ferdítette a tényeket. Persze, mindenki bevándorláspárti, akinek nem tetszik a rendszer, amelynek alapelve, hogy, aki NER, az nyer. És naná, és hajjaj, hogy így van ez a világpolitikában is, mert a liberális demokraták, akik Soros zsebéből hepciáznak, Mekkát akarnak csinálni Európából (mellesleg csak egyszer kapnánk választ arra, hogy ugyan miért?). És természetesen a „Soros-egyetemet” nem üldözték el, amúgy meg nálunk balliberális médiafölény van. Ez különösen jól hangzik azok után, hogy a hatalom úgymond nemzetstratégiai jelentőségű giga-médiabirodalmat gründol a buzgó tulajdonosok önkéntes felajánlásának is köszönhetőn.
Bizonyos értelemben
Orbán ezt az eleve megbundázott meccset megnyerte.
Mert ha a kormánykritikus sajtó nem képviselteti magát egy ilyen eseményen, joggal éri a vád, hogy nem élt az alkalommal. Ha viszont az újságírók elmennek, akarva akaratlanul részesei lesznek egy semmilyen új információt vagy érdemi választ nem tartalmazó manipulációs szeánsznak, ami a demokrácia látszatát hivatott fenntartani.
De azért egy fontos információt megtudtunk. Azt, hogy a miniszterelnök úr roppant büszke arra, hogy a Puskás Akadémiát ő alapította, egyedül. Ebben M. Lőrinccel még névleg sem hajlandó közösködni.
