Mátyás Győző: Most már örökké fenn – Konrád György emlékére
Késő délelőttre befejeztem A látogatót. A halálhír hallatán vettem le a polcról, olyan magától értetődő természetességgel, mintha tudtam volna, hogy az emlékezésnek ez a módja. Pedig dehogy tudtam, ilyenkor nem tud az ember semmit, csak azt, hogy a döbbenet és a kétségbeesés rágja belülről.
Vannak könyvek, amelyeket újraolvas az ember időnként. Vagy legalábbis tervezi, aztán a szándékot maguk alá temetik a mindennapi teendők törmelékei.
Az élet meghatározó olvasmányai. Nekem A látogató volt az egyik. Nyilván a legjobb korban találkoztunk, fiatal éveimben; olyan hatása volt a könyvnek, mintha hirtelen eloldozták volna a szabadság pányváit. Alapvetően változtatta meg bennem a létérzékelés módját, módosította a világra vetendő tekintet irányát. Lehet így látni a valóságot? És lehet a látottakat ezen a szürreálisba hajló varázsnyelven kifejezni?
Konrád György„Kapuról kapura járok a városnak ebben a negyedében, az elcsigázott és szélsőséges egyformaság szürkésbarna terepén… ténferegve leltározom a repedések érfonatát, a penész, a korom, a rozsda skarlátfoltjait, a golyószóró ütötte ragyaábrákat, a habarcskozmetika redves omladékait a szervetlen mocsok egyenletes lerakódását a falakon.” Ebben a passzusban nem pusztán a nyomor lenyomatával szembesülünk, hanem a lét kikezdhetetlen reménytelenségével is. A látlelet szociografikus pontosságának és a nyelv poétikus lüktetésének, szárnyalásának addig nem ismert ötvözete volt a regény lebilincselő hatásának kulcsa. És persze megtalálható benne az egzisztencialista szorongás mágikus ábrázolása is. Egy átalagember („rosszul fizetett, mogorva átlaghivatalnok vagyok”) bolyong a szisztéma útvesztőiben, és próbál helyt állni a tőle független erők alakította közönyös, részvétlen világban.
Amikor A látogatót először olvastam, ’68-on már jóval túl voltunk, ’81-en meg bőven innen, azaz a Kádár-rendszer legmocsarasabb éveiben. Egy ilyen mű azonban tudott fodrokat vetni a láp felszínén. Ellentmondásos fogadtatása volt, többen kifogásolták pesszimizmusát, ami sok jót nem vetített előre.
De a magamfajták, készülődő értelmiségiek közül sokak számára Konrád szellemi iránytű lett. Olvastuk A városalapítót, ami bizonyos értelemben folytatója A látogatónak és egyben előhírnöke Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szociológiai munkának.
"Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata és egy nyitott jövő ügynöke… egy személyben”, vall a főhős, aki a tervutasításos rendszer meghasonlott működtetője. Ez a regény megformáltságát tekintve nem vetekedhetett az elsővel, de a nézőpontja, a látásmódja megintcsak unikális volt.
A Szelényi Ivánnal közösen írt nagyesszét már természetesen betiltották, emlékszem, külföldről becsempészett példányát adtuk kézről kézre az egyetemen. Pedig a tézisek újdonságot nem igazán hordoztak (Trockij vagy Gyilasz hasonló témájú művei korábbiak), a felforgató hatás a hűvös rendszerkritikai analízis erejében, illetve a hivatalossággal való szakítás nyílt gesztusában rejlett. A bátorság errefelé megszégyenítő szokatlanságában, hogy a szerzők inkább vállalják a számkivetést, csak, hogy kompromisszumok (és öncenzúra) nélkül hűek maradhassanak eszméikhez.
A cinkos már eleve csak szamizdatban jelent meg, máig ezt a „fattyúkönyvet” látom a polcomon a többi „rendes” kiadású Konrád-mű között. A korábbi létállapotszerű ábrázolást ebben a regényben felváltotta a mozaikos szerkezetű elbeszélés, a történelem sodrába vetett egyén útkeresésének, morális dilemmáinak megjelenítése.
Ekkor már Konrád az ellenzék ismert alakja, úgy tekintettünk rá, mint aki magatartásával, a civilkurázsi felmutatásával tart ellene a cinikus belenyugvás tehetetlenségének. Nem törődve az egzisztenciális fenyegetettséggel személyes példát mutat arra, hogy a rabság keretei között miként lehet fenntartani legalább a szabadság iránti vágyat.
Aztán a szabadság elnyerésekor úgy tűnhetett: ez a fejlemény a Konrád-féle nézetegyüttes és magatartás diadala. Csak éppen nagyon hamar megjelentek nálunk a szabadságfóbia kiütései: bornírt, atavisztikus gyűlölségek másztak elő a sutból, és a közéleti szerepet vállaló Konrádra is fröccsent bőven a sár. Tűrte türelmesen. Közben utolérte a címekkel, pozíciókkal járó világhír. (Volt a Nemzetközi PEN Klub majd a Berlini Művészeti Akadémia elnöke.)
Sokasodtak tovább intellektuális izgalmat és nyelvi bravúrokat rejtő esszékötetei, regényei, mely utóbbiakból, az önéletrajzi ihletésűekből fény derült arra, hogy a véletlennek köszönhetően miként maradt életben 1944-ben, vagy arra, hogy a világ egyik legszelídebb embere miként bóklászott géppisztollyal(!) a vállán 1956-ban szeretett városa utcáin. Ezekből a rendszerváltás után született művekből kirajzolódik egy bölcs, toleráns, a közösség dolgait szem előtt tartó, szuverenitását öntudatos polgárként őrző alkotó arcképe.
Igen, polgár volt a szó legnemesebb értelmében. A demokratikus értékekben, az ember autonómiájában hívő, a minőség iránt elkötelezett, erkölcsi integritását óvó, szabad ember. Az élet szerelmese.
Polgár, aki mintha csak látogatóként érkezett volna erre a sivár vidékre. És most eltávozott, örökre.
