Mátyás Győző: Az újévi fogadalom rejtelmei
Szinte megbűvölten figyelte, ahogy a gyertyák hunyorgó fénye a mahagóni faberakásra vetítette az asztal körül ülők sziluettjét. Mint valami óriás kardiogram árnyjátéka. Vagy hazugságvizsgálóé? De hát mindegy is, Zabráki Dénest gyönyörködtette a falon vibráló formák változása. Kedvelte ezt a meghitt különtermet, és főként azt kedvelte, hogy ő, Zabráki Dénes is majdnem állandó vendég lehet itt. Tavalyelőtt nem hívták, akkor bizony úrrá is lett rajta a kétségbeesés, hogy talán megrendült a pozíciója, kiesett a leghatalmasabb kegyekből, de aztán tavaly érkezett az olyannyira vágyott meghívó, idén meg egyenesen futárpostával jött, úgyhogy számára ismét kerek volt a világ.
Ez volt az év legfontosabb eseménye, szilveszter előtti napon ebbe a szuper elegáns klubba gyűlt össze az új uralkodó osztály legbelsőbb körének VIP-nél is VIP-bb magja. Politikai bábosok, a gazdaság matadorai, olyasfélék, akik „rajta tartják a kezüket a társdalom vérkeringésének ütőerén”, ahogy ezt egyikük szokta mondani az ilyenkor elmaradhatatlan tószt alkalmával. Az tarthatta magát igazán fontos embernek, valakinek, aki tényleg „számít”, akit ide meghívtak. Mert ebben a hitbizományként kezelt országban ők mondták meg, hogy merre csörög a dió, meg a közbeszerzési zsozsó, meg azt is, hogy kinek lesz itt tejjel mézzel folyó uniós támogatás, kinek meg hamuban sült nyomor.
Márpedig Zabráki Dénes ott volt a kiválasztottak között, és ő erre módfelett büszke volt. Funkcionált ő már képviselőként, B kategóriás kormánytagként is, de rá főként a pénztermelés feladata jutott, olyan céghálója volt, mint egy bespeedezett póknak. Ami lenyúlás, korrupció, lopás csak létezett, abban valamelyik céges csápjával Zabráki Dénes benne volt. De ismerte a mértéket. Mármint annak mértékét, hogy mennyit tarthat meg magának, és mennyit kell visszaosztani azoknak, akiknek muszáj volt.
Elégedetten üldögélt a jól kiérdemelt székén az újévi asztalnál, és most úgy érezte, talán fantáziálhat arról, hogy ezentúl bérelt helye lesz itt. Bár tudta, biztosra azért nem mehet, mert a legfőbb hadúr híres volt arról, hogy szereti bizonytalanságban tartani a vazallusait.
El-elmélázva figyelte a társaságot, ahogy a „tényezők” göcögve értékelték a múlt év sikereit, és a terveikről egyeztettek. Aztán valaki, aki kicsit túltöltött a Mojito del Habana koktélból, azt javasolta: hagyják már ezt az unalmas üzleti dumát, és inkább mindenki mondja el, hogy milyen fogadalmat tesz a következő évre.
Csak hát az illusztris társaság tagjai a lenyúláson kívül másban nem voltak túl találékonyak, így ezek a fogadalmak is elég közhelyesre sikerültek. Ki-ki arról beszélt, hogy majd most tényleg leszokik a dohányzásról, lead huszonöt kilót, megtanul repülőt vezetni, úgyhogy az kifejezetten izgalmas betét volt, amikor valamelyikük azzal dicsekedett, hogy jövőre már nem csak a vécékeféje lesz aranyból, hanem az egész budi is.
Zabráki Dénes szemhéja úgy állt, mint félig lehúzott redőny az ablakon, agyát kikapcsolta… mígnem rá került a sor.
Megigazította a nyakkendőjét, tekintetét körbehordozta a társaságon, majd érces hangon azt mondta:
− Ünnepélyesen megfogadom, hogy holnaptól nem fogok többet lopni. Amit pedig eddig loptam, visszaadom a magyar népnek.
Még a szalvéta zizzenését is hallani lehetett, olyan csend támadt. Majd szinte minden átmenet nélkül óriási hangzavar, a sötét öltönyös társaság egészen szorosan köré sereglett, szinte kipréselték belőle a szuszt, aztán hirtelen a vállukra kapták, rohantak vele egy sötét alagútban, majd valami irtóztató meredély szélén imbolygott, aztán meg talpig feketébe öltözött nindzsa harcosok futottak fel merőlegesen a terem falára és a mennyezetről ugrottak rá hatalmas kardjaikat suhogtatva, aztán fehér köpenyes orvosok szíjazták le a műtőasztalra és elektródákat készültek a fejére illeszteni…
Ekkor az asztal szomszédja erőteljesen megrázta, és Zabráki Dénes felriadt. Mi tagadás, alaposan elbóbiskolt, már kicsiket horkantott is, ekkor rázta fel a szomszéd, hogy most ő a soros elmondani az újévi fogadalmát.
Zabráki Dénes valami olyasmit habogott, hogy nem jut neki most az eszébe semmi, így ő inkább passzolná ezt a fogadalmasdit, és innentől kezdve nem is szólalt meg többet az este folyamán.
Magában pedig erősen fogadkozott, ha túl lesz ezen a napon, ő bizony megtanul nem álmodni.
