Mátyás Győző: A média új aranykora
Ütött az idő órája! Most, hogy a libsi vernyákolástól zajos politikai korrektorság koporsójába végre belevertük az utolsó illiberális szöget is, hát most aztán szabadon lehet a hitelesség Terry Black által kikövezett útján száguldva szabadon lebuzizni bárkit a média kentaurban, azaz a közpénzből vett kereskedelmi revolvertévében. (Tudta? A Gyurcsány is homokfúvó. Mert ha a Vona az, márpedig az, (hitelt érdemlő forrás, mint elébb), és mindketten ugyanúgy gesztikulálnak, akkor Gyurcsány is homokpubi [quod erat demonstrandum]). A média nagy spíler. És akié a média … az einstandolta. Bár már nem vagyunk messze attól, hogy elérjük a népakarattal egyező, a nemzet legbensőbb igényeit kielégítő 98 százalékos kormányzati médiafölényt, még itt okvetetlenkedik néhány, magát függetlennek hazudó orgánum, amelyik pedig nyilvánvalóan a Soros dollárral bélelt táljából cseresznyézik.
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs
Nem elég hát a sajtót birtokolni, használni is tudni kell!
Az elmúlt napokban láthattuk végre a média – magyar emberhez méltóan politikailag inkorrekt – reményt keltően suttyó kezelését, amelyet mintegy példának és útmutatónak is tekinthetünk.
Mindenekelőtt kiemelnénk, mely szerencsés, hogy a haza két szellemóriásának iránymutatása, azaz a doorstep frakcióvezető és a legtitkosabb tanácsadó, a magyar Raszputyin (aki még Ibizán is tágra nyílt orrlikakkal szívja magába… a tudást) együttműködéséből született médiafilozófiai alapvetés követőkre talált. A jeles doorstep képviselő osztotta meg velünk a csak a média kopernikuszi fordulataként illethető bölcsességet, miszerint „Árpád azt mondja, hogy a pusztán provokatív újságírói kérdésekre nem kell válaszolni.” Amely felbecsülhetetlen értékű tanácsot nevezett Árpád ráadásul nem Gucci-táskában mérhető ellenértékért, hanem "Jó minőségben adta, értelmes magyar mondatokkal…Folyosói beszélgetős minőségben adta".
Nos ezt a tanítást ültette át a gyakorlatba a Nemzeti Bank elnöke. Aki parlamenti bizottsági meghallgatása, azaz egy politikai aktus után az ott tolongó, tűrhetetlen faggatózásba kezdő skribler siserehad figyelmét egy Ferenc pápába ojtott Jacques Maritainként hívta fel ádvent jelentőségére. Na és hát a karácsony közeledtével ugyan mire kellett volna a figyelmet irányítani a teológiaprofesszori babérjait eddig leplező bankelnöknek? Talán a Yom Kippuréra, mi? Az tetszett volna? Ez a lenyűgöző magabiztosság (amelyet csak a gyökértelen ellenzéki média próbál – alaptalanul persze – pofátlanságnak minősíteni) volt hivatva érzetni azt is, ha a Nemzeti Bank teljes vagyona hirtelen elvesztené közpénz jellegét, és egy „Metresz” nevű alapítványba vándorolna, a sajtónak ahhoz se volna semmi köze. Külön kiemelnénk, hogy M. György ezzel a bravúros performansszal míly szellemesen világított rá a pernahajder sajtómunkások ama arcátlanságára, hogy kérdezni mertek.
Ami főbenjáró bűn, amint ezt a házelnök úr példás reakciója még inkább megmutatta. Mert ő már a kormánnyal nem éppen ellenséges sajtó munkatársára is az „Ezt hogy tetszik képzelni? replikával rontott rá, amiért az kérdezni próbált. A házelnök úr ráadásul ez alkalommal kivételes türelemről tett tanúbizonyságot, hiszen amúgy nem szokta így elaprózni a dolgot, hanem a neki nem tetsző sajtómunkásokat egyszerűen kitiltja a parlamentből. De hát tényleg: csakúgy kérdezgetni, kutakodni, vizslatni? Hát egy frászt! A házelnök úr elejét is vette az ilyen renitenskedésnek, s amellett, hogy a fél sajtót száműzte a parlamentből, a többiek munkavégzési terepét nagyjából egy alagsori budira korlátozta.
Ennek a módinak bámulatosan továbbfejlesztett verziója, amikor is a miniszterelnök úr faliújság-felelőse már azt a jogot vindikálja, hogy megmondja, ki az újságíró. Ha egy brüsszeli tudósítónak (exNépszabadság) van is a kormány által kiadott érvényes akkreditációja, a miniszterelnök úr tányérnyalója akkor is felhatalmazva érzi magát, hogy kiküldje őt a sajtótájékoztatóról, mondván Népszabadság nevű újság nincs is. Hát ők csak tudják, hiszen az orgánumot – úgynevezett piaci okokra hivatkozva – éppen a hatalom döntötte be.
Van-e nagyobb élvezet annál, mint még meg is alázni az általunk tönkretett újság egykori munkatársát? Amúgy egy nőt.
De a Pulitzer-díjas tromf ezen a terepen is a miniszterelnök úré. Mert hát ő még egy frenetikus Soros-bérences poént is képes volt elsütni az általa eltávolíttatott újságíró hölgy rovására. Akit később – a hatalom kegyes hajlamait demonstrálandó – visszahívott beszélgetni. Ennél intelligensebb, kulturáltabb megnyilvánulást mi el sem tudunk képzelni. E páratlan poén és utózmánya értelmezhető az egész hatalomgyakorlás szimbólumaként is.
A sajtó aranykora köszönt ránk. Petőfi, ha élne, a TV2-höz szerződne.
