Martin József: A valódi diplomácia ismeri a mértéket
A látszat mintha azt erősítené, hogy bealkonyult a hagyományos, klasszikus diplomáciának. Itt van például az új amerikai elnök, aki azzal büszkélkedik, hogy kampányában kiszámíthatatlanságot jósolt a nemzetközi politikában, s most ez a korszak jön el. Itt van a magyar ellenzéki vezető, aki azt sürgette, hogy a legutóbbi magyar–orosz csúcstalálkozó négyszemközti eszmecseréjének tartalmát – mi sem egyszerűbb ennél – tárják a világ elé. Itt vannak azok az elemzők, akik szerint a politika bizonyos jegyei alapján egy nevezőre, akár egy tengelyre hozható az amerikai, a magyar és az orosz vezető.
A fölsorolt magatartások és elgondolások mind ellentmondanak a hagyományos diplomáciának. Aminthogy az is, hogy a Duna partján vagy a Fehér Ház környékén többen úgy gondolják, a diplomácia voltaképpen nem más, mint egyfajta üzleti tevékenység. Minél több beruházót vonzani s vezetni az államot nagyjából ugyanolyan föladat, mint vezére lenni az Exxonnak vagy – mondjuk – egy nagy dunakeszi üzemnek.
A múlt diplomáciája és a diplomácia múltja azonban nem erre tanít. A fölhalmozott tudásanyag, a realitások tisztelete, a hajlékony módszerek végtelen változatossága nem nélkülözhető a diplomáciában. Annál is kevésbé, mert az 1648-as vesztfáliai béke óta fokozatosan kifejlődő és megizmosodó nemzetállamok akár káoszt is idézhetnek elő a világban, ha nem tartják magukat a diplomácia hagyományaihoz. S különösképpen így van ez a mi századunkban, amikor már nem egyetlen kiemelkedő állam vezényel – a francia, az angol, a bismarcki Németország és a Monarchia, majd a múlt században az amerikaiak után –, hanem több pulpitus és karmesterjelölt is létezik.
Sajátossága a hagyományos diplomáciának, hogy ismer mértéket, tudja, hogy az országok eltérő súlycsoportba tartoznak, és „emlékszik” a politikacsinálók évszázadokon át fölgyűlt ismeretanyagára. Aki ezekre fittyet hány, az bizony zavart okoz, csakhogy nagy különbség van egy világhatalom és egy aránylag kis ország zavarkeltése között.
Trump első hetei kétségtelenül okoztak megütközést is a szövetségesek körében, s ennek a szövetségesek legalább akkora kárát látják, mint maguk az amerikaiak. Ha ellenben a középhatalmaknál is kisebb állam kelt sorozatosan visszatetszést, azzal döntően önmagának árt: nem tudni például, hogy a nemzetállamok kizárólagosságára építő mai magyar kormányzati retorika hova viszi az országot. A „Brüsszellel”, az „unionistákkal” szemben vívott szüntelen harc éppen azt a geopolitikai szövetséget teszi kockára, amely felé a rendszerváltás után a magyar diplomácia – pártállásra való tekintet nélkül – törekedett.
A hadviselés különböző metaforáival dobálódzó kurucos retorikának van előzménye a magyar történelemben. Hogy csak egyet említsek, Tisza István és a szabadelvűek 1905-ös bukása után a függetlenségi-nemzeti koalíció pártjai, éppen a magyarkodó hangulatot megcélozva, követelték a vezényleti nyelv magyarítását és a nagyobb önállóságot a közös ügyekben. Élesen támadták Bécset, a Monarchiát, amely persze nem Ugron, Justh, Apponyi és a többiek miatt omlott össze. Olyan nemzetközi államalakulatra zúdítottak össztüzet, amely addig soha nem látott mértékben emelte be a magyar világot Európa élvonalába, a politikai döntéshozás szintjén is.
Most is ez történik: akárhány baja legyen is, az európai integráció a mai világ egyik legfontosabb államalakulata. S amikor a lelkesedők arról beszélnek, hogy a kormányfő olykor brüsszeli ketrecében rángatja meg az oroszlán bajuszát, bizony alaposan tévednek. Számukra az a rossz hír, hogy Brüsszelben – eltérően Moszkvától – nincs oroszlán, legföljebb egy legalább kétfejű intézményrendszer, a tagállami és a szupranacionális bürokrácia. S ez utóbbiból éppen annyi van, amennyit az előzők akarnak. Itt hadviselésről beszélni a farkába harapó kígyóra emlékeztet. Ahelyett hogy a hagyományos diplomácia finom eszközeivel a 27 állam közösségében rendre alakítanánk a magunk érdekeinek megfelelő alkalmi „koalíciókat”, romboljuk a bizalmat s magunk ellen hangolunk sok integrációpárti vezetőt.
Pedig egy szövetségesi környezet bizalmon alapuló együttmunkálkodásának fölépítése évtizedekbe telhet, de ugyanez akár hónapok alatt is lerombolható. Erről hosszú távon még Trump sem felejtkezhet el, nemhogy Orbán.
