Martin József: Piarista 300
És milyen lesz a jövő? – tette föl a meglepetésszerű, de három évszázad áttekintése után teljesen logikus kérdést Jelenits István piarista paptanár a különleges, jubileumi misén a régi-új kápolnában, amely a szocializmus évtizedei alatt olykor merész előadások, neves fellépések színhelyéül szolgált – vagyis az egykori Egyetemi Színpadon. Az államosításnak nevezett állami elrablás előtt persze ez a terem és az egész hatalmas épülettömb a piarista rend tulajdona volt, hogy aztán a birtokbavétel után a párt meg a kormány ideköltöztesse az ELTE Bölcsészettudományi Karát, a „bölcskart”. Emlékekkel telizsúfoltan, meghatottan ültünk és álltunk azon az évfordulós ünnepségsorozaton, amelyet a pesti piarista iskola fennállásának 300 éves jubileumán két helyszínen rendeztek: a Mikszáth Kálmán téren, ahova a rend és az iskola kényszerűen költözött és 1953-tól 2011-ig működött, valamint a piaristák látványosan újjáépített, régi-új otthonában, a pompás Duna-parti palotában.
Az 1950 óta végzett mintegy 140 osztály diákjai közül több százan gyűltünk össze, s valószínűleg mindannyian örömmel nyugtázhattuk, hogy Mikszáth téri alma materünk kicsit kopottas falán most már emléktábla örökíti meg azt a csaknem hatvan évtizedet, amelyet a szegény gyerekek ingyenes oktatását szorgalmazó, rendalapító Kalazanci Szent József (1557–1648) kései utódai és az oda járt nemzedékek e falak között eltöltöttek. Csak egyetértően idézhetem az emléktábla gondosan fogalmazott és a megpróbáltatásokra finom távolságtartással utaló mondatait: „Az itt élő tanárok a legnehezebb időkben is maradandó példát adtak becsületes kitartásukkal, szaktárgyaik magas szintű oktatásával, diákjaik emberebb emberré nevelésével és áldozatos munkájukkal.”
A „szaktárgyak magas szintű oktatásáról” máig legendák keringenek; olyan tanáregyéniségektől kaptuk az ismeretek csíráit, akiket még diákkorunkban – no, azért inkább csak a diákévek vége felé… – csodálni kezdtünk, s ahogy távolodtunk az érettségitől, az elsuhanó évtizedek vissza-visszatérő emlékezéseiben folyamatosan nőtt-növekedett az alakjuk. A jubileumi beszédekben és csevegéseinkben mind ott jártak közöttünk.
Amikor a mai iskola őse megkezdte működését, Pesten mindössze háromszáznyolcvan házat tartottak nyilván. Az akkori piarista vezetők jó érzékkel szemelték ki a poros, magyarul nemigen tudó kisvárost, iskolájuk sokáig az egyetlen maradt, de később is, amikor megérkeztek a jelentős egyházi és világi vetélytársak, mindig az elsők közé tartozott.
Nevezetes, sőt világhírű diákok százai, ezrei ültek a piarista iskola padjaiban, nem volt hát könnyű dolguk azoknak, akik a mai épületben most fölavatott új emléktáblára éppen 88 nevet választottak ki a leghíresebbek közül. Mert például csak olyan volt diákból is 144 akad, akiről fővárosunkban utca van elnevezve. Az emléktáblán olvasható névsor egészen fantasztikus: Petőfi, Vörösmarty, Vajda János, Szerb Antal, Sík Sándor, Pilinszky, Ottlik, Örkény, Esterházy, a Nobel-díjas Oláh György, Andorka Rudolf, Vaszy Viktor, Lehár Ferenc és még sokan mások.
De hadd hiányoljak valakit a nagyon reprezentatív listáról: egyik különlegesen jellemes, mondatait gyönyörű magyarsággal fogalmazó írónkat, sok más mellett A tardi helyzet és a Szerelmes földrajz szerzőjét, Szabó Zoltánt, aki 1922-től 1930-ig volt piarista diák. S amikor ezt szelíden szóvá teszem, tisztában vagyok vele, hogy az ilyen válogatás nem tudhat minden igényt kielégíteni.
A messzi múltba visszanyúló, az évszázadokon átívelő és rendszereket túlélő iskola, amely életre szóló tudással és erkölcsi tartással vértezte föl diákjait, most milyen jövő elé néz? – kérdezte pompásan felépített szentbeszéde végén az ugyancsak tanárlegenda Jelenits István. Bölcs válaszának lényege: a 300 évvel ezelőttiek sem tudták, mit hoz a jövő. Az összefoglalás épp oly körültekintő, mint a történeti áttekintés, és egyaránt szól az erős, sziklaszilárd hitűekhez és a meg-megbotló ingadozókhoz: „A múlt ad erőt, hogy az ismeretlenbe nézzünk, bízva a gondoskodó Istenben, aki olyan sok nehézségen átsegített minket.”
Triumfálás, hencegő magabiztosság és szólamokra épített, megszervezett ájtatoskodás helyett szerénység, az igazán nagyok alázata adja meg az alaphangot: hálával, aggodalommal, reménnyel és bizalommal állunk itt, mondta a Széchenyi-díjas teológus, irodalmár.
