Martin József: Ébresztő, másként

Első pillantásra alapvetően megváltozott a nemzetközi erőtér, amelyben az az autoriter és illiberális demokrácia modelljébe beleszeretett magyar kormányzat működik, amely az elmúlt hónapokban különös figyelmet fordít a média bekerítésére. A Népszabadság bezárásával az Orbán-kabinet alighanem átlépte a Rubicont, barátnak és ellenfélnek, idehaza és külföldön egyaránt azt sugallja, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének alapos elbillentése, az intézmények jelentős részének maguk felé fordítása után és a „haveri oligarchák” töretlen gazdagodása közben a tömegtájékoztatás nem feltétlenül kormánybarát oszlopainak ledöntése következik. Egyelőre nem tudhatjuk, igazuk van-e a pesti aszfalton terjedő mendemondáknak, amelyek szerint a sornak koránt sincs vége, de most inkább az a kérdés, hogy a nemzetközi színtér baloldali és konzervatív berkeiben is erőteljes kritikát kiváltó döntést s általában a magyar kormány politikáját milyen külső erőviszonyok övezik. Sokan úgy látják, hogy a Brexit után és Donald Trump győzelmével világszerte egyfajta bezárkózó szellemiségű, falépítő logikájú, az idegeneket utáló, a második világháború után kialakult multilaterális gazdasági rendszert szétfeszítő irányzat kerekedett felül, amelynek jobb esetben az Euró­­pai Unió néhány értéke eshet áldozatául, a rosszabbik forgatókönyv szerint akár maga az integráció is. Mindez pedig az eddigi nemzetközi ellenszél helyett kétségkívül inkább hátszél a 2018-as választások megnyerésére készülő Fidesznek.

Magam nem egészen így gondolom. Egyfelől nem biztos, hogy a felelőtlen és túlzó ígérgetéseken alapuló politika úgy halad ezután is előre, mint kés a vajban. Legelébb az amerikai vaj bizonyulhat keményebbnek a vártnál: nemcsak azért, mert a megválasztott elnök szükségszerűen tolódik majd közép felé, hanem azért is, mert Amerikában a liberális demokrácia egyensúlyrendszere nem bomlott föl, Trump személyében nem királyt vagy fölvilágosult diktátort választottak meg, hanem „csak” elnököt, aki nem kénye-kedve szerint dönt. És az sem biztos, hogy a Brexit–Trump-hatás automatikusan begyűrűzik a kontinensre. A francia jobboldalon lezajlott, kissé amerikai mintára megrendezett november 20-i előválasztás már mintha ezt igazolná: visszalépett a korábbi elnök, Nicolas Sarkozy, aki kampányában idegenellenességben, a bevándorlásra szórt átkokban olykor már a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot próbálta előzni. Csúfos vereséget szenvedett, s a mérsékelt jobboldal elnökjelöltjének a jövő májusi elnöki megmérettetésen jó esélye lesz a győzelemre. Mert ha történetesen a majdani második fordulóban a Nemzeti Front elnök asszonyával kerülnének szembe, akkor a baloldali érzelműek jó része – amint erre volt már példa – rájuk szavaz majd, hogy megakadályozza a szélsőjobboldali előretörést. A gall erőpróbánál sokkal közelebb, itt a szomszédunkban most zajlik az elnökválasztási kampány, amelyet ugyancsak fölértékel a Trump-hatás. December 4-én az osztrák szavazók eldöntik, hogy a bezárkózó, a „nagynémet” nacionalista illúziók hívének tekinthető, 45 éves, szabadságpárti Norbert Hofernek vagy a 72 éves, pártonkívüli Alexander van der Bellen professzornak, egykori zöldpárti politikusnak adnak-e többséget. Ez utóbbi azt találta mondani, hogy Trump győzelme egyfajta „ébresztő” lehetne Európában mindazoknak, akik nem a falépítő, bezárkózó, a globalizációt csípőből elutasító magatartásra hajlanak.

Ébresztő lehetne idehaza is: a Fideszből régen kiábrándult jobbközép politikai világnak – amelyet többek között olyan nevek fémjeleznek, mint Jeszenszky, Gémesi, Chikán, Mellár –, a Fideszen belül elégedetlenkedőknek és az egymással szüntelenül csatázó, szétzilált és erőtlen demokratikus ellenzéknek is föl kellene végre ébrednie, hacsak bele nem törődtek abba, hogy 2018-ban a Fidesz és a Jobbik küzd majd az elsőbbségért. Jelen tudásunk szerint, a polgári demokrácia koordináta-rendszerében gondolkodva csak egy ilyen nagy ívű, valóban „történelmi kompromisszum” fordíthatna a parlamenti erőviszonyokon. Nem közömbös a nemzetközi háttér, de illúzió onnan a döntést várni.

Vagy marad a nyűglődés, s maradnak az illiberális győzelmek.