Lakner Zoltán: Egy becsapott nemzedék öröksége

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek politikai alapélménye a rendszerváltás volt. Nem vehettünk részt benne, de felfogtuk az akkori felnőttek reménykedését, aggodalmait, az új világ iránti várakozásukat, kritikusan figyeltük nehézkes ismerkedésüket az újjal, ellentmondásos viszonyukat a régihez. Természetesnek vettük, hogy eldőlt egy történelmi kérdés, aminek a távlataiba akkor egy pillanatra beleláthattunk. Úgy hittük, sőt úgy tudtuk, végre béke lesz, szabadság és demokrácia. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Ezen az érzésen az sem változtatott, hogy a rendszerváltás nyomában járó változások előttünk járó kritikusainak, például Ferge Zsuzsának és Szalai Erzsébetnek a legtöbb aggodalmukat, figyelmeztetésüket illetően igazuk volt.

Egyetemi oktatóként minden héten szembesülök azzal is, hogy

a rendszerváltás táján és az után született generációnak 1989 majdnem olyan, mint a mohácsi csata. Mármint abban az értelemben, hogy nekik az is csak történelmi esemény.

Az élő, aktív szereplők éppen annyira idegen világot képviselnek, mint amennyire felfoghatatlanul vénnek látszik egy huszonéves számára bárki, akinek az életkora négyessel vagy még magasabb számmal kezdődik.

A középgeneráció nyavalygásán túl, hogy tudniillik előttünk is állnak és utánunk is jönnek, a probléma most sokkal nagyobb léptékű. Aki akarta, megérthette, hogy a történelem nem fejeződik be, továbbra is mozgásban van. A beérkezettség illúzió volt, az nem egy lezárt folyamat, csak pillanatnyi állapot. Az egyéni életben pedig nem pusztán arról van szó, hogy a középkorú ember mérleget von, eljutott-e, ameddig ambíciói, lehetőségei, tehetsége és szerencséje vihették, de átértékelődik az is, amit elérni akart. Összetört a világ, aminek ismeretében az életünket megterveztük.

Aki közéleti pályát választott, nem számíthatott például arra, hogy amikor kicsinyke rovata lesz a Népszabadságban, akkor a lap megszűnik. Vagy amikor egy másik lapnál dolgozhat, akkor a sajtószabadság maradék jégtábláinak egyikén utazik kollégáival. És még szerencse, hogy alattunk van valami, ami elválaszt a sötét, jéghideg víztől, a fulladástól. Hasonlóképpen élhetik meg a helyzetüket azok is, akik civil életet élnek, használjuk a szót bármely értelemben, mert politikai beavatkozásokat kell elszenvedniük vagy ezek lehetőségét kell mérlegelniük egy-egy döntés alkalmával.

Bármennyi aggasztó esemény szabdalta is a rendszerváltás utáni korszakot, bármennyi elégedetlenség halmozódott is fel, sokáig nem éreztük, hogy benne van a pakliban a befutható pályák teljes bezáródása vagy mondjuk a listázás, a megfigyelés, a betiltás.

Ilyen helyzetben egy jó kis életközepi pánik nemcsak az elégtelen előmenetelről, a be nem teljesedett célokról szól, hanem az egzisztencia teljes szétesése miatti félelemről, a tehetetlenségről, az újratervezés helyett előálló ötlettelen kilátástalanságról. Becsapott nemzedék vagyunk. Arról volt szó, hogy nekünk ezt nem kell megtapasztalnunk.

Tegyük hozzá, ez a sok mindenre vak középosztály negatív aha!-élménye, késői eszmélése. Ha eszmél egyáltalán arra, hogy milliónyi ember él évtizedek óta ennél is szűkebb világban, kiszolgáltatottságban, a perspektíva esélyétől elzárva. Az irántuk való megértés és szolidaritás hiánya, az ő elkeseredésük gyúanyag, amit ellenük és ellenünk is felhasznál az a rendszer, amely most végképp ránk zárulni készül.

És amit, persze, olyan emberek hoztak létre, akik maguk is a rendszerváltás résztvevői voltak, csak éppen a történelmi fordulatból más következtetést vontak le. Ők azok, akiknek nem a diktatúrával volt bajuk, hanem azzal, hogy az nem az övék. Hozzájuk csatlakoztak a mi kortársaink közül is adott esetben osztály- és évfolyamtársaink, ami élesen világítja meg, hogy persze elsősorban nem generációs, hanem morális kérdésekről beszélünk. Aki számon tartja saját megalkuvásait, komformizmusát, kompromisszumait, félve írja ezt le. Mégis, talán sokan még mindig nemet tudunk mondani. A rendszert ugyanis az élteti, hogy minden piszkos munkára akad ember, aki elvégezni hajlandó. Minden megélhetési félelem, talajvesztéssel fenyegető elbizonytalanodás ellenére jó érzés, ha nem mi vagyunk ezek az emberek.

Ha mégsem nemzedéki eredetű a baj, akkor is az a helyzet, hogy ez az idő a mi életünkből is telik. A dolog természetéből adódóan mostanra kevesebb dobásunk maradt. Meg kell gondolni, hogyan gazdálkodunk újra és újra átszámolt és csökkenő mennyiségben remélt jó éveinkkel.

Az eleve hierarchikusnak, zártnak, elnyomónak, agresszívnak tervezett jelen világban nem mi vagyunk a többség. Tulajdonképpen el is lehetne viselni a kisebbségi létet. Csakhogy ma már a véleménykisebbség jogáért is küzdeni kell, máskülönben azt is elveszítjük, ami az arcunkból, tartásunkból, egykori reményeinkből megmaradt. Másokkal ellentétben nem merek dobálózni a történelmi igazság vasgolyóival, egyszerűen csak annyit tudok, hogy az önfeladás a teljes megsemmisüléssel egyenlő, az pedig sehogyan se akaródzik.

A maradék erőnket a legjobb talán egy olyan kisebbségi közösség megszervezésére fordítani, amelynek tagjaként nem kell szégyenkeznünk egymás miatt, és emelt fővel járhatunk. Végül is minden rendszerváltás a felemelt fejjel kezdődik. Lehetne majd ez az örökségünk.