Krajczár Gyula: Tétek az asztalon
A tekintélyes republikánus szenátor, korábbi elnökjelölt, John McCain a minap szinte esengve kérte ausztrál hallgatóságát, hogy ne keverjék össze az amerikai elnököt Amerikával. Hosszan sorolta, mi mindenből áll Amerika, ami nem változott, s megértést kért a kívülről jött elnökkel kapcsolatban. Azt nem lehetett pontosan kivenni a szavaiból, hogy úgy változik majd a helyzet, hogy az elnököt leváltják, vagy úgy, hogy domesztikálják, de azt sulykolta, hogy hallgatói tekintsék a most történendőket valamiféle kezdetinek, átmenetinek, s bízzanak az Egyesült Államok intézményrendszerében.
Nehéz kérdés annak megállapítása, mi a szélsőséges, mi a szokatlan, mi a trumpi, szóval mi az, ami miatt még McCain szenátor is elnézést kér, s mi az, ami a republikánus kontextusban teljesen normális, amivel előre számolni lehetett volna, ha komolyan vette volna a világ annak esélyét, hogy Donald Trump, esetleg valamely másik republikánus is megnyerheti az amerikai választásokat. Amikor 2000-ben az alelnöki pozícióból induló, a nemzetközi felelősségvállalásban és a környezetvédelmi felelősségvállalásban magát kiváltképp exponáló Al Gore kikapott az ifjabb Bushtól, nem nagyon, de annyira mindenképpen, hogy nem ő lett az elnök, akkor már érzékelhettük, hogy az Egyesült Államokban a globális klímaváltozás kérdésében legalábbis két erős irányzat van. Lehet hülyézni az egyiket vagy gazemberezni a másikat, de akkor is kettő van.
Szóval, amit mondani akarok, az az, hogy lehet sok mindennel jogosan vádolni Donald Trumpot, de hogy olyan nagyon meglepő lett volna a döntése arról, hogy országát kiléptette a párizsi klímaegyezményből, az erős túlzás. Aki figyelt, pontosan tudta, mi fog történni. Itt nem Trump valamiféle perverziójáról van szó, hanem egy létező, masszív, igen sokak által követett irányról, amely korábban is volt már hivatalos amerikai politika, s most is az lett. Van egy csomó érvük, el kell olvasni az amerikai jobboldali honlapokat, ráadásul nem csak a Magyar Idők színvonalán, s lehet azt gondolni, hogy micsoda borzalom, micsoda ostobaságokat hisznek el emberek, lehet azt gondolni, hogy sok ember nem tud súlyozni, de például azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a mi nyilvánvalóan igaz, élenjáró gondolatunk nem túl hatékonyan veszi be magát minden kívánatos agyvelőbe. Nekünk, magyaroknak ráadásul van is rutinunk már az ilyesfajta merengésekben.
Az amerikai elnök e súlyos lépését jellemzően megint úgy állította be, mint valamiféle alkut. Azt mondja, ő elkötelezett a környezet ügyeiben, de konkrétan a párizsi egyezmény számára elfogadhatatlan, mert a költség-haszon elemzése végén úgy látja, hogy ez gyenge üzlet. Viszont szeretne jó üzletet kötni, ezért tárgyalni akar.
A jelek szerint a német kancellár az, aki a leggyorsabban felfogta ezt a gondolkodási mechanizmust, s azonnal látta, hogy ez így elfogadhatatlan. Trump téteket pakol az asztalra, időnként elrémisztően nagyokat, s rezzenéstelen arccal néz a másik szemébe. Időnként csirkejátékot játszik, ahogy az amerikaiak becézik azt a versenyt, amelyben az a kérdés, hogy a szemben haladó autók vezetői közül melyik fogja végül elrántani a kormányt. Nem tudsz másként bánni egy ilyen emberrel, csak ha te is e szerint játszol. Tartom, emelem kettővel. Vagy a lehetőségek szerint magadra számítasz.
E kettő kombinációja sejlett fel abban, ahogy a NATO-csúcs után az európai vezetők reagáltak a biztonságpolitikai nézeteltérésekre. S erre lenne szükség a globális felmelegedés ügyében is, még ha ez utóbbi összehasonlíthatatlanul bonyolultabb kérdés is a megvalósítás szempontjából. Az amerikai elnök semmiből nem fog érteni, legfeljebb az erőből vagy a negligálásból, de az sem biztos. Bizakodni persze mindig lehet valamiben. Sokan máris elkezdtek abban, hogy az amerikaiaknak a párizsi egyezménytől való visszavonulási folyamata formálisan négy évet vesz majd igénybe, s négy év múlva talán már más lesz a helyzet – ami egyébként biztos.
