Kiss Judit Ágnes: Bárki és mindenki
Ha nem nyert volna Oscar-díjat, valószínűleg nem kavar ekkora indulatokat a Mindenki című kisfilm. Volt, aki hirtelen filmkritikussá lépett elő, másból a személyes sérelmek emlékei bugyogtak fel, az értelmezések egy pillanat alatt túlléptek a film kontextusán. Volt, akiből olyan olvasat böffent ki, ami szerint lám-lám, semmi értelme az egyenlősdinek, a demokráciásdinak, hisz van, aki tud énekelni, van, aki nem.
Most nem akarok azzal foglalkozni, hiteles alkotás-e a Mindenki, megérdemelte-e a díjat, jók-e a színészek. Sokkal inkább van mondanivalóm arról a világról, amit a film bemutat, és ami aktuálisabb, mint kellene.
Ha a film hatósugarában maradok, a kulcsfiguráról esik a legkevesebb szó. Adott egy joviális, fehér köpenyes igazgató, aki szerint elvünk – micsoda fejedelmi többes – bárkit felvenni az iskola kórusába. Egy olyan kórusba, amelyik versenyez és amelyiktől elvárják a folyamatos győzelmeket. A kórusvezető ennek a szép elvnek az áldozata. A nagy fehér köpenyes odafenn kitalál valami szép eszmét, hogy meg lehet-e valósítani, az már nem az ő dolga, oldja meg a tanerő saját hatáskörében. Az meg próbálja megetetni a kecskét és megőrizni a káposztát. Ő lesz, akit utálnak, aki belebukik, az igazgató pedig csóválja a fejét: nem ezt vártam, kolléga, és még talán tényleg meg is lesz sértve, hogy a szép alapelvet a csúnya alattvaló nem tudja működtetni. A gyerekek elégedetlensége, sőt jogos bosszúja nem őt éri el, a tanárnőnek még annyi eszköz sincs a kezében, mint a gyerekeknek. Két tűz közé szorul. Az igazgató pedig nem a gyereket, őt bünteti.
Voltak nekünk bőven ilyen igazgatóink. Legyen ötéves terv, hogy vasárnap éjjel is dolgoznak-e érte társadalmi munkában, az már nem ez ő dolga. Épüljön fel az a ház két hónap alatt, ha kihagynak is belőle néhány fontos elemet a nagy sietség miatt! Vagy a padláslesöprések mögött nem ilyen szép, nagy tervek álltak? Ha pedig nem akarunk eltávolodni az iskolától, most a közoktatásban a hangzatos reformokat nem ilyen fehér köpenyesek találják ki? Akik aztán oda nem állnak egy kórus elé beénekeltetni, vezényelni, betanítani. Az igazgatónak köze nincs a gyakorlathoz, fogalma sincs, mi kell egy énekkar vezetéséhez. Ő csak kitalál valamit, amivel roppant elégedett, és a mikéntjét oldják meg odalenn. Igen, a tanárnő gyáva. Gyávább, mint a kislány, a kedvenc, a legjobb, aki oda meri vágni neki: ez nem igazság. Talán ha kedvenc lenne, könnyebb volna neki is szembefordulni a fehér köpenyessel. Megalkuvó. Vagy hát lássuk be, nem is nagyon van választása. Kényszermegoldás tátikáztatni a rossz hallásúakat, de ha nem lehet felvételiztetni, az eredményeket pedig minden verseny után számonkéri az igazgató, akkor viszonylag ártalmatlannak és főleg hatékonynak tűnik. A tátogók is eljutnak Svédországba, ha nyer a kórus. Néhány egyén megaláztatása pedig nevetségesen alacsony árnak tűnik a közös érdekhez viszonyítva. Tanárként bevallom, sokszor mind így dolgozunk.
Akiben felmerül, hogy az egyenlőség kérdése játszik itt szerepet, az már Rousseau-t is félreértette. Vannak egyenlőtlenségek, amelyek nem a társadalomból erednek. Sosem leszek balerina, bármennyire szeretnék, sőt az Opera kórusába is felvételizni kell, és az kerül be, aki alkalmas. Tegyük hozzá: jó esetben.
Az egyenlőség kérdése itt az, amit a zenekarokban a paraván mögötti próbajáték jelent. Így volt kénytelen női tagokkal bővülni a berlini, majd a bécsi filharmonikusok. Az egyenlőtlenség az volna: játszhatsz te a legjobban a hangszeren, nő vagy, nincs helyed köztünk. A függöny mögötti próbajátéknál egy dolog számít: a hangszertudás. Legyen tehát az énekkarba felvételi a versenyzőknek és legyen örömzene a botfülűeknek. Ahogy az egyre híresebb amatőr kórus, a Csíkszerda is bárki számára nyitott – van azonban egy kamarakórusa is, ahová csak meghívásos alapon lehet bekerülni.
Aki a zenéhez nem ért, vegye példának a sportot. A válogatottba kerüljenek a legjobb focisták, de legyen lehetősége mindenkinek rúgni a labdát egy grundon.
Mindannyian tapasztaltuk már, milyen tragikus következményei vannak, ha nem a legalkalmasabb személy foglal el egy-egy pozíciót. Hanem a valakinek a valakije, vagy a megbízható ember. Nem ezt jelenti az egyenlőség. Hanem azt, hogy van helye mindenkinek tanulni, fejlődni, kibontakoztatni a képességeit. Hogy nemcsak énekkar van, hanem kosárcsapat, színjátszókör és kockakuckó az informatikuspalántáknak. És nem csak az szólhat bele az iskola életébe, aki tagja valamelyik elit klubnak. Pláne nem csak az igazgató, főleg nem a szakértő tanár megkérdezése nélkül.
Egy igazán demokratikusan felépülő társadalomban sem lesz akárkiből agykutató. De lehet bárkiből. Mindegy, hogy a fővárosban született-e, vagy egy kistelepülésen, mindegy a neme, a bőrszíne, a vallása, az anyanyelve, a származása. És nem ér kevesebbet, aki nem lesz mégsem az. Nem lehetne ennyire egyszerű? (Ceterum censeo: az ország jövője a közoktatásban van.)
