Ceglédi Zoltán: Élőerő
Szombat este. Egy orfűi kempingben vagyok. Tóth Eduval, a dumaszínházas fellépőtársammal hívtak meg a slammerek a táborukba. Kifejezetten közéletet kérünk, mondták, ez Kövi és Simon Marci részéről is evidens igény, mégis mardos a kétség. Este tíz van, borzalmas vihar, a fellépésre szánt színpadunk előtti küzdőtérre ömlik az eső, dörög, villámlik. Két buckával fentebb, a fedett söntésben ülök, és nagyon sötéteket gondolok arról, hogy miként lesz itt a mi standupestünk. Ülünk a padokon, kecskelábú asztalok mellett kábé negyvenen-ötvenen, habzik a sör, üvölt a Highway to Hell, kint az ítéletidő, én meg hoztam egy estet, amiben L. Simon László meg Szél Bernadett meg Németh Szilárd van. Meg az életünk, persze, hiszen rólunk szól, de akkor is, nem látom, hogyan tudnánk ezt most iderakni, pláne a lenti színpadra.
Tervezünk. Némi bátorító sauvignon blanc, úgynevezett Lakner-dopping után felvetődik, hogy mi lenne, ha itt csinálnánk. Itt, a büfében, kocsmában, ivóban, hívd bárhogy, szóval itt, a félig fedett közösségi helyszínen lépjünk fel. Az emberek közt állva. Két kézzel markolom az üveget, Edu, kérdem, te tényleg azt mondod, hogy kinyomjuk a Húsrágó hídverőt, mert már az szól, és nem lincselnek meg minket? Azt. Hát… Iszom még egyet, de oké. Közben őrült telefonozás a technikussal, fel tudják-e hozni a technika egy részét, megpróbálják, felgurulnak, nekiállnak kipakolni.
Edu kipattan középre, a már működő mikrofonnal, zene ki, szervusztok, mi vagyunk a… és dörren az ég, villan az alja, elmegy az áram. Állunk a sötétben. Erre a közönség, áldott termőtalaja minden jónak, egyenként veszi elő a mobilt, kapcsol zseblámpát, és csinál vele színpadot, reflektort Edunak, aki pedig felpörgeti, amit a legjobban tud, bozótvágó machetével tisztítja az utat a produkciónak. Közben a technikus fickó is épp csodát tesz, ha jól látom, az autó akkumulátoráról hozza az áramot a mikrofonba, talált helyet a vetítővászonnak is, és lassan, de biztosan épül a produkció. Edu előkezelte a klímát, nyújtja a mikrofont, én jövök.
És veszik. És értik. És tudják és érzik. Egy közönséget igazán csak a színpadról látsz, ami igaz így is, köztük, két sörpad közt állva. Ez is színpad. Innen látom a tekinteteket, okos és izgalmas és sokféleképpen gyönyörű lányok, pimasz és szabálytalan és vibráló srácok, az orfűi kempingbüfé eresze alatt, égzengés és dézsazuhatag közt mind arra tapsol, nevet, csettint, utóbbi ilyen slamm eregyetértő jel, amit a közös ügyeinkről, politikáról, országról, kontinensről, földgolyóról mondok, csúfolódva és drámával. Agyszex van, ennek a tevékenységemnek, választott szívbéli hivatásomnak a legélvezhetőbb opciója, mikor bő ösztönnel megcsináljuk egymás intellektusát. Jutalomjátékba fordul a vége, Eduval már dobáljuk egymásnak a mikrofont, bőven éjfél után mondom el a zárót, jóleső csatakosan állunk az asztalok közt, kitárazva, nagyokat fújva.
Én pedig ezt akarom mindenkinek, pártnak, mozgalomnak, szóló közszereplő közösségének átadni, elmondani, megtanítani. Ez az egyetlen, ami számít, ami hegyeket mozgat meg. A fizikai jelenléttel, valódi idővel, nagyra nyílt szemekkel, erős fogakkal, lúdbőrös alkarral adózó élőerő. Ne csapd be magad fotellájkokkal, vásárolt „közvélemény-kutatásokkal”, féltucat betelefonálóból felszorzott „ezt gondolják az emberek” illúzióval. Legyenek ott, ők, fizikailag, és legyetek együtt a szó legtöbb értelmében. Én mindig ezt keresem. Minap az EFOTT-on jártam a TizenX-nél, volt előbb egy „hivatalos” beszélgetésünk, asztalnál, ponyva alatt, de aztán kiültünk a fűbe, és igazából ott kezdődött az esemény, az elheverő fiatalokkal. Az élőerő, az aktív jelenlét a legfontosabb, az elköteleződés a kulcs, ha bármit építeni akarok. A Momentum az olimpiát felrúgó aláírásgyűjtést és a tízszázalékos EP-eredményt is ezen a bázison hozta, tetterős és jó szagú fiatalokkal, nem a dohos bérbarátokkal. Ezt tudta 2010-ben az LMP, amikor munkaidő után a Hajtipajti még ment egy kört a plakátokkal, ezt tudta a rendpárti, kistelepülési közösségekben a korábbi Jobbik is. Élőerőt hozott. Zubogott az élet az erekben, hiszen falevéltől elefántig ez a működés egyetlen titka, a szervezetet behálózó és élettel ellátó szövevény. Mondok egy merészet, a Fidesz már nem is létezne, ha 2002-t követően nem adja át ugyanezt az élményt a polgári körökkel. A kétfarkúak titka is ez, huszonkét fillér meg három babszem mellé rengeteg passzivista munkája.
Az élőerő a legfontosabb, és ebből van ma hiánya az országnak. Azé a jövőnk, aki erre képes, negyven, negyvenezer meg négymillió embert is bemozgatni. Az esti beszélgetős műsorokban egymás alól kirángatott gurulós székek, a mégoly harcias Facebook-posztok fizetett elérése, a harminc éve változatlanul szomszédos utcákból megfogalmazott, nyomtatott „vitasorozatok” hatása mind-mind nulla ahhoz képest, amit egy egyberántott terem, egyszerre mozduló-lihegő közösség tud. Csak az élőerő hozhat változást. Ezt nyomjátok!
