Bontás közben, kísértetekről

2013. november 15., 09:33

Rádiózni jó volt. Szükséges ezt leszögezni éppen most, amikor bontják-zúzzák a Bródy Sándor utca 5–7.-et. Bontják a húszas stúdiót, a bemondópihenőt, a vágószobákat, a hullakamrát (így hívták egyik szerkesztőségi szobánkat, ’56-os átmeneti funkciója szerint) s a többit. Kriptásítják. A folyosók üresek. A newsroom kong. A sok kellék amortizálódva tornyosul egymáson. Selejt lett.

A rádióban leginkább műsort csinálni volt jó. Gondolatmenetet építeni, kérdéseket feltenni, szikrázó vagy hajlékony mondatokat összeilleszteni a szalagon, hangulatokat festeni, széllel zúgni, zenével elringatni.

„Reprezentálni” nem volt olyan kellemes. Az egyik alelnök elküldött valami zenei tanácskozásra maga helyett. Elvánszorogtam kényszeredetten. „Erkel elvtárs! De örülök, hogy eljött” – mondta felbukkanásomkor a háziasszony-elvtársnő. Való igaz, akkoriban bajusztalan pofaszakállat hordtunk mindketten, de az a pár plusz-mínusz szőrszál – gondoltam akkor is – ily csalfa látszatba mégsem hozhatna. (Alteregóm, a Zenei Főosztályt vezető Erkel Tibor aztán – némi damaszkuszi forgolódás után – a MIÉP színeiben domborított a későbbiekben.)

Természetesen az is emlékezetes, hogy az ember a rádió háza táján érdekes vagy akár csak furcsa személyiségekre bukkanhatott. Amikor a nem feddhetetlen emlékű Dezséry Lászlóval találkoztam, ő már javában rádiós volt, én meg még tanár. Valami hivatalos ügyben kerestem az expüspököt, aki éppen diktált, ihlete volt, engem hát leültetett a szalongarnitúra foteljébe (úgy 1965 tájt lehetett), elém tett egy doboz bontott Pall Mallt. Az erősen pácolt, füstszűrő nélküli, prémiumkategóriás cigaretta az ökörvérszín piros, puha dobozban – valami MÁS volt. Összetéveszthetetlen. Róla írta Kurt Vonnegut: „Pall Mall: az öngyilkosság előkelő formája.” No, hát ebbe az élménybe szippanthattam én bele. S korántsem az elmúlás novemberi odőrjét éreztem a levegőben, hanem inkább a terjengő tömjénillatot.

Dezséry ugyanis nem sokkal találkozásunk előtt érkezett vissza Berlinből, a sikerre ítélt Békevilágtanács üléséről. „Író, publicista, rádiós szerkesztő, író, újságíró” – mondja róla a Wikipédia némileg bőbeszédűen, bőbeszédűen. Akkoriban a hajdan evangélikus pap már más pályára tért, képviselő volt, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja, a Magyar Rádió főmunkatársa, az Országos Béketanács főtitkára, ami majdnem annyira jó volt, mint jelenleg – mondjuk – nemzetstratégiai intézetet igazgatni. (Amelynek sikere majd évtizedek, generációk múlva igazolódik, vagy nem, s hol leszünk mi már akkor!) Nos, a béketanács perspektívái is a végtelenbe vesztek.

Dezséry minden vasárnap délben beszélt a Kossuth rádióban. (Muris, hogy évtizedekkel később, a rendszerváltás első éveiben ugyanitt – 12.50 és 13.00 között – éppen én szerkesztettem az aktuális publicisztikákat.)

A „békepap” Hétvégi jegyzete megannyi prédikációként szolgált. (Meg persze a szerző is ugyanezt csinálta.) Azon a délutánon, amikor valami hivatalos ügyben (mondom majd azt is!) felkerestem, fel-alá járva diktált a lakásán a titkárnőjének. Először láttam munka közben profit, aki nem „fogalmazgat”, hanem lendületből dolgozik, nem maga firkálja papírra ákombákomjait, vagy veri önkezével a klaviatúrát, hanem használja, sőt kihasználja a „szakmai infrastruktúrát”. (Amint a bohém és link Rejtő Jenő – P. Howard – mondta gépbe éjszakákon át a regényeit, igaz, elképesztő, havi 2000 pengős (!) jogdíj, persze mindig csak átmeneti, birtokában.) Dezséry viszont maga volt a fixum: stalluma rengeteg, ismertsége jelentős, keze hosszú, cigarettája prémiumkategóriás.

E látogatás után jutottam el egy másik rádióshoz, a valóban szakmai tekintélyként működő dr. Cserés Miklóshoz. Akkoriban éppen írtam a gimnáziumi filmtankönyveket, és ebben egy-egy fejezet a rádióról meg a televízióról szólt. Lektort kerestünk a szöveghez, így irányított el a kiadó Dezséryhez, és e látogatás kétes tapasztalatait követően kopogtam be Cserés Miklóshoz, aki aztán végül valóban „szakszerkesztette” dolgozatom rádiós fejezetét. Cserésben semmi sem volt a konjunktúralovag széles és látványos gesztusaiból. Habitusa épp ellenkező volt: szerény, szinte gátlásosnak látszó, aggodalmaskodó alkatnak tűnt, noha igazi szakember volt, aki Budapesten, Bécsben, Berlinben tanult, ott színháztudományból doktorált, s itthon a hangjáték-dramaturgia nagymestere volt. Tehetsége, korrektsége minden vitán felül állt.

Később aztán, amikor már magam is rádiósként dolgoztam, találkozhattam különféle, erős nyomokat hagyó személyiségekkel. Egyszer például a Gondolat-Jel számára csináltam interjút a felejthetetlen, élő klasszikus és mindig kedves, eredeti humorú Hegedüs Gézával a lakásán. Már forgott a szalag, amikor az író – kicsit fojtott hangon – azt kérdezte: „Kérsz egy konyakot?” Mondtam rutinszerűen: „Nem, köszönöm szépen.” „Kérjél!” – mondta erős rábeszéléssel. „Akkor kérek” – adtam be a derekamat. Ez kellett csak házigazdámnak, aki nyomban nagyobb hangerőre váltott: „Margitka! A Bölcs Pista kér egy konyakot. És akkor már én is.”

Őrzök egy jó emléket Pozsgay Imréről is, még miniszter korából. A kulturális rovat időről időre készített olyan élő adásokat, amelyek során telefonon lehetett kérdezni az adott területet irányító főhivatalnokot. Némely szorongó miniszterek ilyenkor valóságos szakértői csapattal szállták meg a rádió adófolyosóit. Volt olyan közoktatással foglalkozó tudakozó műsorunk, ahol a stúdióban – szó szerint – szorosan a miniszter mögött ültek a „háttéremberei”, s a lépcsőház öblében még három-négy felizzított szakértő a Magyar Posta által aznapra kiépített különvonallal, amely a Pedagógiai Intézetben összesereglett konzultánsoknál csöngött. Aztán Pozsgay lett a miniszter és műsorunk következő vendége. Az adás délelőttjén bejött hozzám a rádióba, meghallgatta azt a két-három perces riportanyagot, amelyet a téma exponálására szántunk. Kérdezett vagy hármat, aztán azt mondta: „Azt hiszem, értem, hogy mit akartok a műsorral. Itt leszek háromra.” Kérdeztem: „Hányan jöttök? Kiknek a nevét adassam le?” Csodálkozva nézett rám. „Hogyhogy hányan? Hát én jövök. Miért jönne más?” Nem meséltem el neki korábbi tapasztalatainkat az izzadós markú káderekről.

Volt persze még egy alapvető előnye a rádiózásnak: a lehetőségek sokfélesége. Itt megpróbálhattál riportot készíteni, megtanulhattál interjúzni, műsort vezetni, élő kapcsolásos produkcióban „vonalvégen” dolgozni, kisebb-nagyobb egységeket összeszerkeszteni. Írhattál publicisztikát, vetélkedő-forgatókönyvet, s még annyi más műfajban kereshetted a magad lehetőségeit, próbáit.

Emlékeim között az egyik legkedvesebb a „Szellemi árverés a húszas stúdióban” alcímű, „Senki többet? Harmadszor!” főcímű játék volt, amely a tévémentes hétfő estéjén ment a Kossuthon (olykor vetésforgóban a Rádiókabaréval), vagyis nagyon népszerű volt, és sikeres. (Csupán egyszer jelent meg a rádióújságban sajtóhibával, „Szellemi átverés” formában. Fura vagy sem: a Vakok Intézetéből telefonált valaki, hogy helyesbítsünk.)


Szemben a mai különféle vetélkedők lexikai tudást firtató kérdéseivel, ezt a játékot mi nem tekintettük „vizsgának”, inkább olyan műsornak, amelyben nem adatokat kell tudni, hanem a fantázia, a gondolattársítás eredetisége, a taktika és a stratégiai gondolkodás volt a legfontosabb. Nem nagy ajándékokra, nem pénzért hajtottak, semmi nem ment életre-halálra. Minden adásban tizenkét játékos volt, mindenki kapott kétszáz zsetont, azzal licitált a válaszadás jogáért. Ha jót mondott, nyert. Ha rosszat, akkor a tárgyjutalmat sem kapta meg, és a zsetonjait is elvesztette. És hogy közben arcot is kapjon a licitáló, arról az improvizációkban oly erős műsorvezető, Szilágyi János gondoskodott.

Több mint tíz évig ment ez az élvezetes játék Petur István szerkesztésében, Kertész Iván zenei szakértő közreműködésével. Unikum volt hát a maga nemében, amit az is jelzett, hogy hosszas rádiós múlt után egy évadra a televízióba is meghívták műsorunkat. (Itt egyébként kevésbé volt sikeres.)

Valamikor a hetvenes években jött divatba a jövőkutatás. Megjelentek az első nagy sikerű könyvek (Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai, Lem sci-fijei), elkezdődött a technikai fejlődés perspektíváinak a kutatása, megalakult a Római Klub, azaz nálunk is „elkezdődött a jövő”. 1970-ben magam is elindítottam a „2000 felé” című értelmiségi rétegműsort az URH-n, vagyis akkor csak a kevesek számára hozzáférhető műsorsávban (hátha mégis fertőzne az e tárgyú kíváncsiság: szebb jövőt, vagy hogy is?). Főnökeim azzal a kikötéssel engedélyezték a műsort, ha nem a futurológia szót használom, mert az bizony burzsoá áltudomány, hanem a prognosztika kifejezést, mert ez inkább illik a (tervgazdaságokon edzett) szocialista gondolkodásmódhoz. Mindenesetre én élvezettel csináltam a műsort, s némi visszajelzéseket is kaptam, miszerint akadt hallgatóm.

Mint mondtam: ha ötleted volt, abból elébb-utóbb műsor is születhetett. A már imént emlegetett Petur István barátom afféle megrögzött aufkläristaként nagyon szeretett volna egy olyan igazi rádióműsort, amelynek a végén konkrét intellektuális haszna van a játékosnak és persze a hallgatónak is. Így született meg többévi vajúdás, hosszas előkészület után a „Felsőbb osztályba léphet” című műsorunk, amelynek hatvanperces adásában gimnáziumi levelező tagozatos, érvényes osztályzatot lehetett kapni magyar nyelv és irodalomból. (Horváth Ida tanárnő közreműködésével.) Ehhez a felhatalmazást, a szükséges minisztériumi engedélyeket megkaptuk, s reméltük: a meglévő egy tantárgy mellé a többiből is megfelelő kalkulust tud szerezni, aki nálunk, e rádióműsorban elkezdte.

Volt aztán egy megszakadt vagy inkább megszakított televíziós kísérletünk, amelynek során először „lépett volna fel” interaktív számítógép egy játékműsorban. Kiváló barátom, Iványi Gyula a KFKI-ben másokkal együtt a magyar számítógépgyártás kutatásán-fejlesztésén ügyködött. (Ő sincs már köztünk.) A Tárolt Programú Analizátor első programjainak kipróbálásán a hetvenes évek elején magam is részt vehettem. Számos beszélgetés nyomán derült ki, hogy valamiféle választásokra épülő döntésjáték lehetőségei benne vannak ebben a gépben. A Hammurápi-modell lényege az volt, hogy szereplőnknek a program olyan kérdések eldöntését kínálta fel, mint amilyenekkel a hajdani babiloni birodalom királya szembesült, és ezek révén felvirágoztathatja vagy csődbe viheti országát. Választania kellett, hogy hódító háborúk zsákmányából akar-e élni, vagy inkább a termésátlagok emeléséből; csatornák ásását tartja-e fontosnak, vagy a szellemi teljesítményeket, s számolnia kellett minden döntésének következményeivel: diadalmenet vagy éhínség, lázadás vagy építkezés? Mi a fontosabb?


Közös – ám mindenképpen úttörő – vetélkedőnk felvételén nem lehettem ott, mert külföldön voltam hivatalos úton. Az adás napján értem haza, elfészkelődtem a tévéképernyő előtt, s vártam a nagy durranást. Jött is. A bemondónő: „Kiadott műsorunktól eltérően...”

Telefon a szerkesztőnek: ez mi? Válasz: ma délelőtt a Belügyminisztériumból telefonáltak, hogy alapos gyanú szerint Iványi Gyula jogellenesen külföldön marad, ezért a műsor nem mehet adásba. Gyuszi valóban áttelepült Kanadába, ezért kapott itthon három év fegyházat a három évvel korábban megkapott Állami Díj mellé.

A számítógépes játékra meg nem számíthattunk.

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.