A szimulált demokrácia

Babarczy Eszter érdekes, fontos, lényeglátó publicisztikájában (A pálya. Népszabadság, július 10.) azt írta: „Nem attól kell tartani, hogy Orbán maga alá gyűri az országot. A médiatörvény inkább vicces a maga katasztrofális ötleteivel, mint valóban veszélyes. Vagy inkább veszélyes, de nem a demokráciát, hanem az újságírói szakmát fogja felszámolni, ha egyszer netán mégis lesz belőle médiatörvény.” Most már nyilvánvaló: lesz. Voltak azóta viharos viták, előkerült rengeteg módosító javaslat, de látnivalóan fittyet hányt rájuk a fideszes „Kult úr” a parlamenti bizottságban, és úgy nyilatkozgat a média-mindenhatóvá kinevezett hölgy, hogy nem lehet kétségünk: itt az idő! Ideje van talán annak is, hogy – igazán nem elkapkodva a dolgot – tűnődjünk kicsit Babarczy Eszter állításán, és megtegyük a magunk ellenvetését.

Én úgy látom: aki kormányfőként egyebek mellett azt is ambicionálja, hogy fölszámolja az újságírói szakmát, az valójában a nyilvános és szabad közdiskurzust, vagyis a demokráciát kívánja beszüntetni – és ez ugyebár már egyáltalán nem olyan vicces. Ám Orbán szerintem sokkal okosabb annál, mint hogy kísérletet tegyen ilyesmire: esze ágában sincs despota módon maga alá gyűrni az országot. Beérné azzal, hogy fogadjuk el demokráciának az általa kialakított látszatdemokráciát; tegyünk úgy, mintha az úgynevezett centrális erőtér egészen más lenne, mint az egypártrendszer idején a „központi akarat”; színleljük a nemzeti megbékélést, a sajtószabadságot, fogadjuk el, hogy vitázni akkor is jó, ha értelmetlen. Sőt! Minden feleselő szembeszegülés, hiábavaló interpelláció, a kormányt támadó éles hangú újságkritika azt igazolja, hogy itt helye és tere van ellenvéleménynek, dacnak, dühnek, szabad szájalásnak – hiszen utána úgyis az történik, amit a „főpárt” akar.

A kétharmados túlhatalom birtokában – precízen betartva minden írott szabályt, egyeztetési kötelezettséget, törvényi előírást – lényegében gombnyomásra működtethető az egész politikai masinéria. Ezért aztán a Fidesz nyugodtan távol tarthatja magától a demokratikusnak nevezett szocializmus állampárti módszereit, Orbánnak nem az országot kell maga alá gyűrnie, csak az országnak azt a részét, amely magától nem gyűrődik, és amelyet kényszeríteni kell annak elfogadására, hogy a szimulált demokrácia szinte ugyanolyan, mint az a társadalmi berendezkedés, amit szimulál.

A legárnyaltabban fogalmazó politikai elemzők egyike Tölgyessy Péter. Szerinte Orbán „a Kádár-rendszer kisemberközpontú államszocializmusa után, az alkotmányos fékek és egyensúlyok rendszere helyett, újra egy plebejus demokráciát kínál”. Nyilván így van. De az is lehetséges, hogy a liberálisból lett kvázi konzervatív kormányfő mai plebejusságáról holnapra kiderül: az is csak szimuláció. Az is elképzelhető, hogy amikor Boross Péter egy esetleges új államformáról és jelentősen megerősített miniszterelnöki hatalomról beszél, tulajdonképpen már egy szimulált demokrácia királyáról vizionál. Ne vegyük persze komolyan azt, ami nevetséges, de mivel Boross az új alkotmány előkészítésével megbízott testület egyik reprezentánsa, legalább annyit sziszegjünk oda: értjük a tréfát, kegyelmes uram, csak nem nagyon szeretjük.

Egy biztos: Orbán Viktor most politikai szupersztár, és minden fenntartásunk, kétségünk vagy averziónk ellenére természetesen a választói többség akaratának kell tekinteni a parlamenti kétharmadot. Még akkor is, ha roppant kínos beletörődni a többpártrendszerrel működtetett egypártrendszerbe. Ami még fájóbb: kénytelenek vagyunk ráébredni arra is, hogy a demokrácia – önnön szabályai és törvényei révén – deformálhatja önmagát. A túlmozgásos, amatőr „politikai elemzők” – főleg a betelefonálós rádió- és tévéműsorok ideges magánmegmondói – a deformált demokráciát szívesen neveznék máris diktatúrának, holott nem az. A „szavazófülkék forradalmárai” viszont úgy gondolják, hogy az ő voksuk följogosítja a győztes pártot gyakorlatilag bármire, hiába tiltakoznak a szabadságeszmények túllihegői, hiába ugrálnak a kaszinótojást dobáló paprikajancsik vagy a mindennel szembeszegülő, idióta sajtómunkások.

Itt tartunk: degenerálódunk szinte valamennyien, ez az igazság. A társadalmi megosztottság szétszakítja az idegeket, a valamikor megkezdett párbeszédeket, a jóindulatú vitázó eszmecseréket, és ezen nem segít most sem a kötelezően közfalakra hányt nemzeti megbékélés meghirdetése, sem az, hogy a balliberális újságokban tovább mantrázzuk a ki tudja, hányszor leírt figyelmeztetést: nincs két Magyarország!

A politikai túloldalon úgy hiszik, szándékosan elfeledkezünk arról, hogy milyen arányú felhatalmazást kapott a kormány a szavazópolgároktól, mi pedig dadogva magyarázzuk: nem az arányokat vitatjuk, hanem az arányérzék teljes hiányán ámuldozunk. Márpedig ez mindenben megmutatkozik. Minden személyi döntésben, minden politikai tisztogatásban, minden – szakmai szempontot nélkülöző – elbocsátásban és kinevezésben; a közintézmények elfoglalásában, a döntéseket hozó gazdasági testületek és médiakuratóriumok létszámfölényében; a csontvázkutató kormánymegbízottak fölényeskedő halandzsázásában; minden „plebejus” szónoklatban, minden prepotens nyilatkozatban; a dühben, a dacban, a bosszúvágyban.

Mármost mindebből az a kérdés következik: miként lesz ebből nemzeti együttműködés? Egyáltalán: mi lesz?

Sokan próbálnak válaszolni, de a válaszokban feltűnően sok a szorongás, kevés a tény, több a találgatás. Csak a magam verzióját mondom: attól nem tartok, hogy a jobbszéli szégyenpárt megerősödik, még attól sem, hogy szellemi összebútorozásra készülnének vele a Fidesz finnyás, a bornírtságoktól mindig is idegenkedő valódi demokratái. A talányosan viselkedő LMP-t, a hervadt MSZP-t, a nagyon is különböző civil szerveződéseket nem a jelenlegi helyzet fogja közelebb hozni egymáshoz, hanem az egymásrautaltság, az együttműködési kényszer, amelyből létrejöhet egy hallgatólagos erkölcsi koalíció. Lesznek benne sehova sem szerveződő kisemberek, szuverén értelmiségiek, hívők és ateisták, akik egyaránt tudják, milyen veszéllyel jár, ha egy gyülekezetben vagy egy országban embert kezdenek isteníteni. Szerintem csak ilyen összefogás tudja majd megakadályozni, hogy az ország tovább gyűrődjön; hogy a hatalomtechnika része lehessen a hivatásos kérdezők és véleménymondók elhallgattatása. Ha úgy tetszik, „az újságírói szakma fölszámolása”. Ez a morális nagykoalíció fogja megakadályozni azt is, hogy bármelyik oldal politikai szupersztárja elfogadtassa velünk a szimulált demokráciát.