Barát József: A civilek nélkül nem megy
A háttérben a csenyétei templom, amelynek cserepei, téglái egy részét hazavitték a házak javítására, a padsorokból rég tüzelő lett. Az előtérben az út menti gazban pici tábortüzet három pici ember ül körbe. Nyolc-kilenc évesek, a tűzön nejlonzacskó ég, a feketés, mérgező füstöt a gyerekek mohón szívják. Hamar megtanulták, hogyan lehet feledni a mindennapokat, ha azokat nehéz elviselni. Alighanem kis súllyal születtek, alighanem minőségi éhezők, nem sok népmesét hallottak. Képük három éve égett a tudatomba, amikor egy ételosztásról indultam hazafelé az ország legszegényebb falvából.
Emléküket most az a hír hívta elő, hogy az Emmi megvonja a többlettámogatást Iványi Gábor egyházának iskoláitól és L. Ritók Nóra Igazgyöngy Alapítványától. Azoktól az intézményektől, amelyek mélyszegénységben élő gyerekekkel foglalkoznak. Amelyek nemcsak tanítanak, hanem próbálják foltozni is az örökké felfeslő zsákot. Ennivalót, ruhát, gyógyszert osztanak, beadványt írnak, segélyért kuncsorognak. Kiskorú anyukát pelenkázásra, szoptatásra, főzésre oktatnak, próbálnak munkát szerezni, békítik a haragvókat. Az ő forrásaikat kívánta meg a hatalom.
A minisztérium nehezményezte, hogy az Evangéliumi Testvérközösség iskolái „alacsony arányban küldték vissza a nem kötelező családiháttér-index felméréseket”. Ezért nem tudták mérni a teljesítményüket. Iványi ellenvetette: náluk mélyszegénységből érkező gyerekek végezték el a nyolc osztályt. Olyan családok gyermekei szereztek náluk szakmát, érettségit, akiknek ehhez családgondozásra, szociális ellátásra, tüzelőre, ennivalóra van szükségük. Maruzsa államtitkár válasza az volt: „ez is lehet egyfajta szempont”. Miért? Még mi lehetne?!
A szegénységnek gyermekarca van – írta egy tanulmányban Ferge Zsuzsa. Ne legyen illúziónk: a legszegényebbek esetében ez az arc, ez a gyermektekintet a 2010-es években egyre elgyötörtebb lett. Tény: az elmúlt években a jövedelmek növekedése emelte a magyar gyermekek többségének életszínvonalát, a széles körű ingyenes gyermekétkeztetés bevezetése elérte az iskoláskorú gyerekek 90 százalékát. Eredmény. Olyan eredmény, amelynek azonban nehéz örülni, tudva, hogy az alsó egytized helyzete 2014 óta megint romlik. Azokban a családokban, ahol a mediánjövedelem (jelenleg 161 ezer forint körüli összeg) 40 százalékánál kevesebb a bevétel, 2017-ben már 125 ezer gyerek élt. Ezekben a háztartásokban havonta 32 ezer forint jut egy személyre. Persze, hogy nem telik könyvre, gyógyszerre, szemüvegre, de húsra, zöldségre, gyümölcsre sem. Lisztre és tüzelőre is alig, mert a családi pótlék összege 12 éve nem emelkedett, csak vásárlóértéke zuhant a pincébe. Magyarországon az ország gyermekeinek több mint fele a legszegényebb harmad családjaiban nevelkedik. Hölgyek, urak! Ők a jövő.
A minisztérium pökhendien megírta a civilek által működtetett iskolák vezetőinek: ha ők nem tudják működtetni az intézményeiket, akkor az állam kész fenntartásba venni őket. Fogadjunk, hogy erről nem kérdezték meg Vecsei Miklós miniszterelnöki biztost, aki 67 faluban vív szélmalomharcot a mélyszegénységgel. Aki pontosan tudja, hogyan öröklődik a nyomorúság. Hogyan tartozik hozzá az elszegényedett falvak életéhez az áramlopás, az uzsora, a boltocskázás. Aki tudja, hogy egyes falvakban több a veszedelmes falkákba verődött kóbor kutya, mint az iskolás, hogy nem érdemes a széthordott templomot újjáépíteni, míg ahhoz az ott élők maguktól hozzá nem fognak. A miniszteri biztos teológus, egyben a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, tud valamit, amit a hivatalnokok nem: a civilek nélkül ez a munka nem végezhető el. Pont.
Hiába hiszi a hatalom, hogy a központosított rendszer mindenható. Nem az. Életek százezrei, generációk folynak ki a rései között. Mert állandó jelenlét, együttérzés, elköteleződés, áldozatvállalás nélkül ez nem megy. Anélkül, amit a civilek tudnak, az államhatalom meg nem. Ez szolgálat. És mindnyájunknak rosszabb lesz, ha ezt az apparátcsikok nem veszik észre. Talán még az ő unokáiknak is.
