A ketyegő Nemzeti Színház

Két tucat ember levelezése ide-oda. Igazoló jelentések, műsortervek, feljelentések, magyarázkodások. Agit-prop szövegek. A színészek intrikálnak, a hivatalnokok striguláznak. Hány a szovjet, hány a „mai magyar” és a népi demokratikus. Mennyi a nyugati antifasiszta, és mennyi a nem. Csupán „színházi sznobizmus” hajt a nyugati darabokhoz! A tűvé tevő engedélyezők nem is járultak hozzá többek között Mrożek Tangójának színreviteléhez (l984), eltanácsolták a Hőköm Színpadot a Csáth Géza által írott Egy elmebeteg nő naplójától, ezúttal alighanem vitathatatlan indoklással: „Sem tartalma, sem jellege szerint nem illeszkedik a kisszövetkezetek profiljába.”

Sok a baj, és még a ház is ránk szakadhat! 1960. április 3-án bukkan fel először e dokumentumgyűjteményben az építendő új Nemzeti Színház iránti igény. A régi már igencsak roggyant. Nézőtéri mennyezetgerendái elkorhadtak. „A lépcsőházak rendszere zavaros. Kiismerhetetlen. A közönség gyakran eltéved.”

Épüljön hát új a Dózsa György úton. Vagy máshol. „Mindig problémát jelent a hely kijelölése” – mondja óvatosan Kállai Gyula. „Ezt kicsit alaposabban kell megvizsgálni” – int Kádár elvtárs. Nem is hiába tette, tudjuk! Maradt itt gödör, áthúzott első díjas terv, vándorló komédium, mézeskalács ház.

Azt mondja az Országos Tervhivatal, hogy a teátrum elkészül a harmadik ötéves tervben, 1965–70 között. Aztán belejavítottak: elkészül 1976–81 között. Tovább javítva 1983-ban: „Legkésőbb 1989-re.” Megint csak tolva 1988-ban: 1995-re aztán feltétlenül!

Ott jártunk az imént, hogy „a közönség gyakran eltévedt”. És nemcsak a közönség. El-eltévedtek a művészek is. Major Tamás például így mosakodott: „1953-ban a III. Richárd előadásával nem akartuk kirobbantani az ellenforradalmat. A darab szövegei viszont úgy hatottak, hogy az első öt perc után nem tudtuk, hogy be tudjuk-e fejezni az előadást.”

A színészi szorongást belülről is táplálták. Például az a Szakáts Miklós, akiről Pest-szerte terjedt, hogy angol kém, holott Cyrano néven a magyar politikai rendőrségnek (is?) dalolt. Ő egyebek mellett arról értesítette a belső elhárítást, hogy a Magyar Néphadsereg Színház direktora, Magyar Bálint „emberileg és politikailag éretlen”, „Ajtay egyenesen reakciós”, és „egy-egy jó párttag (Ruttkai Éva, Gábor Miklós) többszörös pálfordulása demoralizálja az amúgy is ingatag színésztömeget” (1957). Hát persze hogy eltévedtek. „Kazán István sem használja ki a darabok imperialistaellenes élét” – jelentette Szakáts Cyrano. Majd 1969-ben – ahogy akkor mondták – diszszidált az imperialistákhoz.

Ám van mire büszkének is lennünk. Major Tamás (az 1960. decemberi társulati ülésen) azzal henceghet: „Az Irkucki történet előadásának olyan sikere van, hogy például Kádár elvtárs titkárságáról akartak venni két jegyet, s a pénztárosnő kénytelen volt azt mondani, hogy minden jegy elfogyott, hosszú időre.”

Ugyancsak hozzátartozik a sikerekhez, hogy „marxista esti egyetemre jelentkezett Almási, Czapkó, Sándor, Horváth, Szirtes és Vadász elvtárs”.

És ki is nyílik a világ: elolvasható a „Magyar Népköztársaság Berlini Nagykövetségének rejtjel távirata a Nemzeti Színház vendégszerepléséről”. E szerint Az ember tragédiáját csupán Faust-utánérzésnek tartják a „hivatalos tényezők”. A közönség viszont „a falanszter végén vastapssal nyugtázta a kincstári szocializmust bíráló szavakat”. Vajon mi lazítottuk-lázítottuk volna fel az NDK-t?

A csapóajtó nyílik kifelé is, befelé is. 1974-ben a Revizor rendezésére vendégművész érkezett Moszkvából, Tovsztogonov. Az őt házigazdaként fogadó Marton Endrét „szovjetellenesség” miatt feljelentette Aczél Györgynél levélben Király Istvánné. Azonban a vészhírre Martonné is csatasorba állott, s közölte: a denunciálás oka oltatlan szerelmi vágy. Királyné közeledését ugyanis többször hevesen kellett visszautasítania Martonnak. (Landler Mária hajdani emigráns, orosz fordító, Aczél személyi tolmácsa, Király professzor második felesége. Aczél aztán elvtársi üdvözlettel nyugtatta meg Királynét.)

Az eredmények sorában említsük még: feljegyzés szól arról is, hogy Biszku elvtárs megtekintette a Hölderlin-előadást, sőt megnézését ajánlotta Pulai elvtársnak is. (Lehet, hogy ők nem a Kádár-titkárság révén kértek jegyet?)

Ám a hullámvasút lejtmenetben száguld: a Nemzeti Színházat a széthullás veszélye fenyegeti – panaszkodik Törőcsik Mari és Kállai Ferenc 1975 januárjában. S az új káderpolitika jegyében két fiatal, tehetséges rendező kell ide: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor.

Tóth Dezső miniszterhelyettes arra biztatja főnökét, Pozsgay Imrét, hogy a társulati ülésen (1978. április) vágja ki a rezet. „Érdemes feneket keríteni neki, mert ott a sajtó ” – írja. Fenék pedig – ez a történelmi tapasztalat – mindig kerül. Most például ekképpen: „Nagy Péter új főigazgató köszönetet mond a Párt és a Kormány vezetőinek.”

Vadász Ilona párttitkár azonban aggódik: „Inkább a voluntarizmus szubjektív idealista irányzatán van a hangsúly, és nem az egészséges marxista törekvéseken” – jelenti. (Pedig még be sem fejezte az esti egyetemet!) Amikor aztán 1981-ben kitört a balhé Kornis Mihály Halleluja című darabja miatt (bemutató a befogadó Játékszínben), akkor az érdemes művész párttitkár egyenesen a Legfőbb Tekintélyhez fordul: „Drága Kádár Elvtárs! (elnézést a megszólításért, de nem megy másképp, ha Önről van szó.) – Hozzáteszi: – Egy párttitkár bármennyire tisztán látja a helyzetet, kevés a kinevezett vezetéssel szemben.” (Fúr.) „Ezért az Önből kisugárzó emberségből akarok erőt meríteni hozzá.” (Merít.) Sziládi János mint felelős főigazgató pártfegyelmivel repül. Érthető, ha az utód, doktor Malonyai így fogalmaz: „Fokozott felelősséggel kívánjuk megvalósítani a Párt művelődéspolitikai irányelveit.”

A sok igazgató meg főigazgató (Major Tamás, Meruk József, Both Béla, Marton Endre, Nagy Péter, Sziládi János, dr. Malonyai Dezső, Csiszár Imre) aktuálpolitikai halandzsája mellett kivétel a Nemzeti Színház művészeti vezetőjévé kinevezett Vámos László élvezetes, felelős, európai színvonalú beszéde, amellyel megnyitja az 1982-es évadot. Visszatekintve azt mondja: Major és Marton vetélkedése arról szólt, ki a Nemzeti Színház, én vagy te. Komplikálta a helyzetet mindkettejük tabusítása („a vezetők érintése tilos és életveszélyes”). „Civil barátomat kérdeztem – folytatta Vámos –: miért nem jársz a Nemzetibe. Azt mondta: Majorban túl sok a v-effekt (a brechti elidegenítés), Martonban a vitézkötés. »Egyszer azt érzem, nem Magyarországon vagyok, másszor úgy érzem, nem vagyok Európában.«”

Hibádzik a megbecsülés is. Ha Bajor Gizi ma élne, s itt működne a Nemzeti Színházban, legföljebb tízezer forint lehetne a maximált fizetése – teszi szóvá Vámos László –, míg például Dunai Ferenc A nadrág című komédiájáért 256 ezer forint jogdíjat tett (nadrág)zsebbe.

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – mondta egy színházi ember, bizonyos Szophoklész. Tegyük hozzá: ezen belül is külön kategória a színésznő. Nevezetesen az a Dayka Margit, aki e kötet életrajzi kislexikona szerint 1936-ban elhalálozott, de ez nem tartotta vissza attól, hogy parádes szerepeket játsszék a Madách Színházban, s később a Petőfi, illetve Jókai Színházban, a Tháliában s megint a Madáchban, s közben számos filmszerepet is abszolváljon – post mortem.
Csodálatos.