Stílus

Az utóbbi években elszabadult a köznyelvi beszéd stílusa. A rendszerváltás után, amikor a konzervatív–kisgazda garnitúrának köszönhetően a politikai nyelvben felülkerekedett a poros, két háború közötti cirkalmas, dzsentri szóhasználat, ami ugyan furcsa volt sokunknak, de elfogadtuk. Aztán egyszer felállt az egyszerű fideszes parasztgyerek, és azt vágta a miniszterelnök képébe, hogy hazudik. Tudósítóként ott ültem a sajtópáholyban (mert akkoriban még a terem közelébe is beengedték az újságírókat), emlékszem, megállt a levegő a T. Házban. Ezek között a falak között ilyet még talán soha senki nem engedett meg magának. Aztán később jött a „csuhások térdre, imához!”, és ettől sem szakadtak le a terem díszes csillárai.

Hol vagyunk ma már ettől! Miniszterelnökünk ország-világ előtt lefickózza holland kollégáját, mert az másként gondolná elosztani az országa spórolós polgárai által a közösbe befizetett eurómilliárdokat. Politikai ellenfeleit libernyáknak nevezi, a brüsszeli tisztségviselőket pedig hasznos idiótáknak. Korábban már lebuzizta, s csicskának minősítette az egyik ellenzéki pártelnököt is. Azon már nem csodálkozik az ember, ha ifjú külügyminisztere is leidiótázza élemedettebb korú belga kollégáját. Amikor meg az ENSZ emberjogi főbiztossága a kórházi ágyak kiürítése kapcsán ír neki egy udvarias hangú levelet, válaszul megkapják a magukét: pontosan közli velük, mivel és kivel foglalkozzanak, de ne velünk.

A szüleim mindig azt tanították: a stílus maga az ember.

Fejétől bűzlik a hal, hogy egy másik igazsággal folytassam. Nem szabad csodálkozni, ha ezek után az ország immár csak 132 legbátrabb embere, azok a mamelukok, akik a kormánypárt soraiban ülnek, úgy érzik, főnökeiknek tetsző módon akkor replikáznak az ellenzékieknek, ha minősíthetetlen stílusban vágnak vissza mondjuk, az ellenzéki sorokból szót kérő hölgyeknek. A házelnök nem is pironkodik, amikor kijelenti, hogy szánalommal tekint azokra az ellenzéki politikus asszonyokra, akiknek a személyi száma 2-essel kezdődik, s miután elégedetten elhallgat, még meg is tapsolják a párttársai...

Nem is akarom bővebben idézni a jóindulattal is csak bunkónak nevezhető honatyákat.

De a patkó túloldalán sem az angol parlament lordjai ülnek. Ha valakire a kormányoldal prominensei közül azt mondják, hogy hazudik, akkor az már-már dicséretnek tűnik, de gyakoribb a tolvaj, a maffiózó, a korrupt jelző, és ezek a finomabb változatok. A korábbi miniszterelnök előszeretettel nevezi diktátornak és hazaáruló gazembernek az utódát, az egyik jobbikos felszólaló pedig egyenesen hülyének titulálja Magyarország miniszterelnökét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem lehet, nem kell szóvá tenni a hatalommal és a gazdasági kapcsolataikkal visszaélő kormánypárti politikusok tisztességtelenségét, de hála a magyar nyelvnek, a felszólalók bőven válogathatnának a szinonimák bő tárházából. Az ellenzék ezzel is megmutathatná, hogy ha 2022-ben hatalomra kerülne, minden szempontból más hangnemű korszak kezdődne az országban.

A magyar politikusok bunkó beszédstílusának már híre ment a világban is. Megsértett, lenézett külhoni kollégáik kezdik komolyan venni, amit a magyar kormány egyre gyakrabban hirdet magáról, a finnek is már-már szégyenkeznek a közös eredetünk miatt. Sokkal inkább hajlanak Európában arra, hogy mi tényleg valahonnan az ázsiai pusztákról keveredtünk ide, a kontinens közepére, s nem is nagyon illünk abba a klubba, ahol ma még tagok vagyunk.

A kormány a hátrányos helyzetű, főleg vidéki iskolákba rendőröket delegál, akik majd gumibottal, bilinccsel veszik elejét annak, ha bárki izomból akarna magának igazságot szolgáltatni az egymás közti vagy a tanerővel szembeni vitában. A T. Háznak is van már saját rendőrsége, amely ha kell, nemcsak gumibottal és bilincsekkel, hanem akár lőfegyverekkel is rendet tehet egy esetleg eldurvuló vitában. Innen már csak kis lépés, hogy a magyarok megmutassák, hol lakik az istenük, ha az a holland libernyák fickó sokat ugrál Brüsszelben!

Majd emlékezhet rá, hogy a nyilainkat már mások is rettegték! / Somfai Péter