Sötét ég, néma föld
Az emberiség lakhatatlanná tette a bolygót, visszafordíthatatlan folyamatokkal beavatkozott a Föld klímájába, és a saját túlélését is ellehetetlenítette. Ez a helyzetjelentés egyre több 21. századi science fiction regény és film kiindulópontja. Az alaphelyzetre a történetek hősei reagálhatnak megoldási lehetőségek felkutatásával, és megpróbálhatják lassítani, esetleg megállítani a változást. Az utóbbi években egyre erősebb a tendencia, amely szerint már nincs mit tenni, és a közeli jövőbe helyezett sci-fik szereplői tényként kezelik azt, hogy a bolygót el kell hagyni, különben a Homo sapiens eltűnik.
Az éjféli égbolt című filmben sem foglalkoznak azzal, hogyan lehetne az emberiség létét fenyegető katasztrófát megoldani, ehelyett a George Clooney által alakított főszereplő életútját ismerhetjük meg: Augustine Lofthouse kutató arra tette fel az életét, hogy találjon egy bolygót, ahol az emberiség új otthonra lelhet. Megszállottan tanulmányozta az élet feltételeit a Naprendszerben, a magánéletét pedig egyre inkább háttérbe szorította. A jelenben ő az egyetlen ember a film egyik fő helyszínét képező komor, sarkköri meteorológiai bázison, miután egy ismeretlen fenyegetés miatt a bázis valamennyi dolgozóját és családtagjaikat kapkodva evakuálják. A rezignált és beteg Augustine úgy dönt, marad – mint később kiderül, azért, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni és segíteni egy űrhajó legénységének, amely az általa felfedezett, életre alkalmas bolygóról tér vissza.
A film semmi közelebbit nem árul el a veszélyről, érezzük azonban, hogy ha a fenyegetés a jégbe zárt kutatóbázist is eléri, az egész emberiség léte forog veszélyben. Mérgezett levegővel és tomboló viharok képével érzékelteti a megfoghatatlan halált, ám Az éjféli égbolt alapjául szolgáló regényben még ennyit sem tudunk meg a katasztrófáról. A magyarul is elérhető könyvben Augustine teljes mértékben izolált figura, aki számára az emberiség, akár létezik még, akár megsemmisült, elérhetetlen.
Az elérhetetlenség és ezzel párhuzamosan a kommunikáció utáni vágy a film egyik legfontosabb motívuma. Oxigénpalackokkal (egy darabig) ki lehet húzni a légszennyezett közegben, ám a katasztrófa miatt megszűnt a kommunikáció, és Augustine egyetlen más földi embercsoporttal sem tud rádiókapcsolatot létesíteni. A többéves küldetésből hazatérő űrhajót pedig csak a néma csend fogadja. A film szerint a kommunikáció iránti igényben ragadható meg az, ami igazán emberré és ezzel együtt igazán sebezhetővé tesz bennünket: kapcsolatba akarunk kerülni másokkal, hallani akarunk róluk, nem akarunk egyedül maradni.
Az, hogy a kommunikáció a technikától, jelen esetben a műholdaktól függ, csak még inkább kiemeli törékenységünket. Míg Augustine tehetetlennek érzi magát a hóval körülvett világban, az űrhajó legénysége feszültséggel teli jelenetekben igyekszik megjavítani a kommunikációs eszközöket. Ezek az űrséták Alfonso Cuarón 2013-as filmjét, a Gravitációt idézik, ami nem meglepő, hiszen Az éjféli égboltban nemcsak színészi, de rendezői feladatokat is ellátó Clooney abban a filmben is szerepelt.
Ha a kommunikáció felől közelítünk a filmhez, egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy a magányt kereső (és talán a magánnyal fiatalkori döntéseiért önmagát büntető) Augustine nem várt társra talál: egy néma kislányra, aki a bázison rejtőzködik. A kislány nem beszél ugyan, de jó gyerekhez méltón mindent összefogdos. Szóra bírása, nevének kiderítése, bizalmának elnyerése pedig ugyanolyan fontos Augustine számára, mint a kapcsolatfelvétel a közeledő űrhajóval. Az olykor egyenetlen ritmusú, de mindvégig emberközeli film zárása felfedi, hogy ezek a kommunikációs kísérletek miért és hogyan jelentenek sokat Augustine-nak, erről azonban kritikánkban hallgatunk, akárcsak a Föld körül keringő néma műholdak. / Szép Eszter
(Az éjféli égbolt, 118 perc Netflix)
