Nyíló kapuk

Nincs mese, a nemrég még gúnyosan „lecukizott” Jobbikból pillanatok alatt náci lett. Pedig a kormányzó pártok a fogantatás idején még nem tartották annak, kerülgették, kóstolgatták, látszott, nem tudják, mitévők legyenek vele. Orbán Viktornak idővel sikerült úgy beleharapnia bázisába, hogy a szél felé tartó menetelésével nem vesztett számottevő erőt a középhez tartozó konzervatívok közül sem, ami tehetségét dicséri. Vona Gábor fordított irányba indult felemás sikerrel, a néppártosodás maradt, a szakadás azonban végül megtörtént. A cuki kiskutyák és a Vona nélküli Jobbik azóta is igyekszik magáról elhitetni, hogy középre húz, sőt, vezetői már a többi ellenzéki párttal együttműködve képzelik el a rezsimváltást.

A Fidesz, amelyik talán a legtöbbet változott az évek alatt, és vezére, akinek akár tegnapelőtti mondatait is szembesíteni lehet a mostaniakkal, nem hisz a Jobbik színeváltozásában és irdatlan mennyiségű előkerült betűt, hangot, filmet, fotót rámol faliújságjára azért, hogy bizonyítsa, tettetett a normalizálódás. Ugyanakkor padlógázzal vádolja a baloldalt, hogy kikkel képes összebútorozni, lám, a vörös és a barna egymásra találtak. Hogy mi is történt 1998-ban, a legutolsó pillanatig cáfolt, de a kormányra kerülés egyedüli lehetőségeként tető alá hozott koalíciókötéssel a szélsőséges nekifutásokkal tarkított, Torgyán vezette kisgazdákkal, borítsa a feledés homálya.

A kormányzó pártoknak eminens érdeke, hogy ellenfeleik ne jussanak közös nevezőre, s ennek aláaknázására tényleg rendelkezésükre áll nem csupán pénz, paripa, fegyver, de muníció is. Kedvükre válogathatnak hitbéli különbségek, ideológiai alapvetések, egymásba ütköző célok, kölcsönös sértések, gyanakvások hosszú listájából. Megkérdőjelezhetnek velük minden közeledést, súlyos zavart okozhatnak valamennyi ellenzéki párt lehetséges szavazói között, ahol egymás kizárása a lehetséges partnerek közül mindig is a kohézió lényeges eleme volt. Az új helyzetre alaposan fel kellett volna készülni, kimunkált variációkkal szolgálni, mert magyarázatnak kevés különböző felméréseket idézni, miszerint csökkent a kölcsönös elutasítottság, sőt még az sem adu, ami régóta evidens, hogy csak így nyílhat esély a NER meghekkelésére. A tessék-lássék felkészültséget példázza, hogy a baloldal főpolgármester-jelöltje simán belelép a nem baráti riporter jól felépített csapdájába, majd nem győz bocsánatot kérni.

Valamirevaló politológus, miközben társadalomtudományi műhelyeit, sajtóját folyamatosan a megszűnés, netán áthangolás fenyegeti, nem kerülheti meg az esetleges társulások okozta problémahalmazt, ami akarva-akaratlanul is a hatalom malmára hajtja a vizet, hiszen magát a témát tartja felszínen, csakhogy fejtegetéseik nem pótolják az érintettek hivatalos és tiszta beszédének hiányát. Természetesen valamennyi ellenzéki pártot, beleértve a Jobbikot, alaposan próbára teszi az egymás felé nyíló kapu látványa, s akadnak, akik azonnal be is csapnák azt.

A közös tüntetések lelkesültsége, az MTVA-székházban együtt töltött órák személyes élménye nem oldja fel a valóban létező feszültségeket, az önfeladás érzetét, s bár a kormányzat agresszivitása sokat segít a beszorítottság, az egymásrautaltság felismerésében, a partnerség, nem összefogás, kereteit, „megengedhető” köreit jó volna mielőbb közösen meghatározni. Egyértelművé tenni például azt, hogy ez a Jobbik része a demokratikus ellenzéknek. Lehetséges, hogy a tétel innen is, onnan is eltántorít szavazókat, de a mismásolás még ideálisabb terep Orbánék hadműveletei számára. Ezekhez az adattömeg, a szervezettség, s minden egyéb forrás adott, s mint látható, olyan eszközöktől sem riadnak vissza, amelyek jogállamban több mint szokatlanok. Ugyanakkor a durva támadásokra érkező reakciók dadogók, széttartók, szakadozottak.

Bohózat, amire az ellenzék vetemedik, harsogják a kormányzat hivatásosai, de késik a határozott, azonnali válasz arra, miféle tragikomédia zajlik itt 2010 óta parlament címszó alatt. Közben a „bohózatot” nagyon is komolyan veszi a hatalom, tart a formabontó akcióktól, ezért gőzerővel készülnek az ellenzék megregulázásáról szóló újabb törvényjavaslatok, szankcionálási szabályzatok. A „biodíszlet” másfelé mozdult, mert hagyományos jogosítványait laponként dobták félre, s remény sincs rá, hogy bármelyiket érdemben visszakapja. Előbb-utóbb azoknak is el kell hagyniuk a komfortzónát, akik az elmúlt években kényelmesen berendezkedtek a furcsa alkuk világában.

Amelyik ellenzéki párt, politikus ezt meg akarja úszni, arról le kell mondania társainak, pontosan azért, mert elviselhetetlenné vált a komfortzóna, szétfeszíti a belső nyomás. „Azt hiszed, feldob, mikor levegőnek néznek? Amikor szemberöhögnek? Amikor a választói körzetemben kátyú betemettetése vagy villanypózna létesítése több hónapos utánjárást igényel? – fakadt ki leplezetlen dühvel egy szocialista honatya, szemrehányással folytatva. – Rám varrhatjátok, hogy akkor miért nem fordítok hátat ennek az egésznek. De mondd, mi a frászt csináljak, ha a szakmámból kikoptam, ráadásul, aki felvenne, az sem mer? Tudom, legyek kamionsofőr, és akkor valamelyik tévé talán bemutat.”

Ez a kényszer és keserűség általános. Néhány gyanús kulisszák mögötti kontraktus, behódolás sem iktatja ki, s már nem is enyhíti. A közös megmozdulások öntöttek némi olajat a tűzre, s ettől a tűztől Orbán szívesen eltekintene. Ahhoz azonban, hogy mindez ne újabb frusztrációkat okozzon, hanem a béklyóktól való megszabadulást hirdesse, bármiféle fordulat előhírnöke legyen, leltárt kell csinálni, amely megágyaz, értelmezhető alapot ad a fellépéseknek. El kell fogadni egy minimál-chartát, lajstromba venni a közeli vagy közeledő álláspontokat, s nyíltan világ elé tárni az egyelőre áthidalhatatlannak tűnő különbségeket. Csak így lehet a heterogén közönségtől valami elfogadásfélét, együttes tapsot remélni, szavazásra csábítani. Fontos, de nem elégséges ehhez a közös jelöltek felkutatása. Még akkor sem, ha az önkormányzati választáskor könnyebben elkerülhető az általános politikai üzenet megfogalmazása, látszólag elég a helyi, regionális témákban való eligazodás. Tény, hogy így kevésbé veszélyeztetik a „közösködő” pártok szakítószilárdságát, kímélik a lappangó belső konfliktusokat. Csakhogy lehetetlen mindig időt kérni, unos-untalan gyűrődéseket vasalni. A színlelt egység éppen a borzasztó nehezen, kínnal tető alá hozható pártközi paktumokat fogja hamar aláásni. Az álságos, megjátszott békekötések értéktelenek és labilisak, mert kijátszhatók. A szocialisták vezetése legutóbb például képtelen volt azt az egyszerűnek látszó kérdést eldönteni, hogy a két rivális közül melyik vezesse az EP-listát, ezért kifogta a szelet a vitorlából, s elnökét indítja az élen, hogy majd visszalépjen. Illúzió azt hinni, hogy ez kioltotta a feszültséget. A módszer emészt, és nem épít.

Az ellenzéki pártok, civilek nehéz hónapok elé néznek. Okkal számolhatnak azzal, hogy integritásuk csorbulhat, személyes áldozatokkal járhat a kormányzat vezérlőközpontjából induló összehangolt, vég nélküli lejárató kampány, szimpatizánsainak torkán akadhat minden ügyetlenül végrehajtott együttműködés. Ráadásul jelenleg egyik szervezet sem rendelkezik olyan vezéregyéniséggel, aki képes volna zökkenőmentesen levezényelni olyan fordulatot, amely esélyt nyújtana a kiegyenlítettebb erőviszonyokra. A pragmatizmus diktálta társulásokhoz egyrészt őszinteségre, másrészt fegyelemre van szükség, talán még nagyobbra, mint a politikai vonzódás szülte természetes szövetséghez. „Ha a történelemnek van tanulsága, akkor az, hogy az újjáéledő politikai radikalizmus nem éppen az intellektuális megújulás jele, hanem sokkal inkább az előttünk lévő válság előszele – fogalmaz találóan Dalibor Rohac külpolitikai szakértő a The American Interestben. Félelmekkel, az egymáshoz sokszor nagyon is hasonló jobb- és baloldali populista szólamokkal, ígéretekkel már tele a padlás, a kormány jelenlegi gazdasági sikerei pedig emelni fogják licitet, ezzel számolhatunk. Valami más is kéne. / Tamás Ervin