Négysoros sorsok

Reggel hattól ébren vagyok,

Fáradt vagyok, hagyjál már,

Tető nélkül ülök csöndben,

Anyám nem sír, hagymát vág.

Na ez az, amikor magának is hazudik a gyerek. Elrappeli a nyilvánvaló hazugságot, hogy az anyja hagymát vág. Valamelyik átmeneti otthonban, amelyet budapesti családoknak tartanak fönn.

Erről az életről szól a Verset írok című új, gyerekek által írt és előadott rapdal, amelynek YouTube-nézettsége egyre nő, már sokezres, és egyéb híradásokban, kereskedelmi tévében is egyre gyakrabban tűnik fel. Most épp az RTL stábja forgat velük, mindenki sminkben, lázban.

Az átmeneti otthonokba a családok akkor kerülhetnek be, ha valamilyen krízis éri őket, és összesen másfél évig tartózkodhatnak ezen a helyen.

Sok szabály van. Például takarékoskodniuk kell a munkabérükből, a segélyükből, a családi pótlékból, kinek mije van. Készülniük kell a másfél év leteltére. Akkorra szükség volna tőkére. A budapesti albérletárak az egekben járnak, kéthavi kaucióval és minimum kéthavi bérleti díjjal indulnak, ez legkevesebb hatszázezer forint. Mármint: annyi lenne, ha a tulajdonosok hajlandók lennének kiadni a három-négy gyerekes családoknak. De nem. Nem hajlandók.

A szociális bérlakás is létező fogalom, minden kerület tulajdonában van ilyen, de ez sem nekik lett kitalálva. Nem kapnak.

Ilyenkor tehát egy másik átmeneti otthonba vándorolnak. És ha mondjuk Rákoskeresztúron kezdték, aztán átkerültek Zugló és Rákosszentmihály határára, de a gyerek Keresztúrra járt iskolába, akkor mindegy, honnan, oda is fog járni tovább, mert év közben nem íratják már át.

Szabály aztán a délutáni csendes pihenő is, mint az óvodában. Benn van a szobájában ebéd után az a szülő, aki épp nem dolgozik, vagy a nagy kamasz gyerek is. Olyankor a folyosóra sem lehet kimenni. Mert szólnak érte.

Este nyolckor villanyoltás.

Ülünk a széken, sokan vagyunk,

Milyen jó már itten, he,

Mindenkinek helyet adunk,

Mi már úgyis sokan vagyunk.

Fújják tovább, megy a beatbox, a szájbőgő. Két lány, Zsákai Eszmeralda és Gróf Bianka írta a szöveget, amit aztán profik rendezgettek: Horváth Kristóf (Színész Bob) slampoetry-bajnok, és Pászik Christopher tanította nekik a verstant, az ütemhangsúlyos verselés alapjait. A zenét Oláh Edmond Mizo zenei producer szerezte.

– Három hónapja kapcsolódtam be Mizóval együtt a projektbe – meséli Pászik Christopher. – Sok olyan barátom van, aki átmeneti otthonban, anyaotthonban nőtt fel. Ezeknek a szülőknek nem opció, hogy eldobják a gyereküket. Tóth Bálint producer-gyártásvezető kért fel bennünket a munkára. Döcögősen indult, kezdetben nagyon bizalmatlanok voltak a kamaszok, és változó létszámmal vettek részt a munkában. Sokszor okozott nehézséget az is, hogy pontosan jelenjenek meg az órán. Az otthonokban is foglalkozni kellett a tanultakkal, végül csapatként volt muszáj együtt dolgozniuk. Ez az utcán nem így megy. Ott azt tanultuk, hogy ha balhé van, mindenki tiplizzen, ahogy tud. Itt felelősséget vállaltak egymásért. Azért, ami akkor még nem látszott, csak sejthették, mi lesz belőle. Az „arcoskodást” meg el kellett felejteni. Itt nem lehettél „nagyon pacek”, csak ha bizonyítottad, hogy igen, számíthattok rám. És volt, aki végül nemet mondott, amikor belegondolt, hogy ez a felvétel kikerül a nyilvánosság elé. Csakhogy ő titkolja azt, hogy hol él. Nem tudják az osztálytársai. Már felnőttteskedik, csinoskodik, nem akarja, hogy kiderüljön róla, hogy szerinte ő csak egy csöves.

Aki barát állítólag,

Az meg nem ír állandóan,

Hallgat, mintha muszáj volna,

Láthatatlan láthatóan.

– Amúgy nekünk is vannak azért barátaink, mint a rendes embereknek, azoknak, akiknek van pénzük – szól közbe a szövegíró, Gróf Bianka.

– Senkiből nem lesz rapsztár, ez nem egy életbiztosítás – folytatja Christopher. – Ha tudtunk nekik adni bármit is, az talán a munkafolyamat alatt megszerzett alapkészségek elsajátítása, azok érnek valamit. Ezeket fel tudják majd használni akár egy iskolai felelés alkalmával, állásinterjún, ügyintézésnél a kormányablakban. De van olyan kislány, akit már felvettek a táncművészeti szakközépiskolába. Nekem ez a plusz jelenti azt, hogy van értelme a dolgoknak, mert nem mindig van. / Farkas Ágnes