NDK

Nem országnak készült, csak zónának. Áldozatok és elkövetők, túlélők és menekülők építették füst és korom között. Nem volt honfoglalás, fehér ló, hősök tere. Ezt az országot fegyverrel rakták össze a győztesek, a véletlen és a genetika. Bármi lett is belőle.

Gerhardt nagypapa elment harcolni Franciaországba, maquis-nak. Utóbb hazatért, és főelvtárs lett, hős, pisztolyos, benne a nómenklaturában. Mindenki respektálta.

Werner, a másik nagypapa, kisnáci volt, betonfej, majd bolsika, mindenhol árnyékban. De élt. Ebben a szürke országban.

Ide született hősünk, az író, Maxim Leo. Gerhardt és Werner unokája. Az anyja, Anne ifjú párttag. Apja, Wolf lázadó, kék-zöld frizurájú művészlélek. Hasad hát a család. Ha erő kell az egyben tartásához, ha kompromisszum, önfegyelem: már régen rossz. Normális világban ez nem döntés kérdése. A család: maga a történelem, az erkölcs, a neveltetés, a hagyomány, valamint a kor, a környezet, a világ kihívásainak összessége. Véd és orientál. Növeszt és kordában tart. Ápol s eltakar.

No de egy ilyen „legyártott” országnál, beleszorított, fogyó lakosságnál, ilyen szigorú rendben mi a teendő? „Az NDK az ágyunkban is ott van” – nehezményezte egy ficánkolásra vágyó szabadgondolkodó. Mert kínos volt áldozatnak lenni. Kiszorítottnak a tulajdon fekhelyünkről. Kínos a süket dumát, a propagandaszólamokat elfogadni, elhinni. Mindenre engedélyt kérni. És nem kapni. Honnan tudhattuk volna, mi járna nekünk, a jelen polgárainak? Mi lenne a „normális” ebben a többszörösen elcseszett huszadik században?

Az ország két fele lehetett volna egymás tükre. De épp ettől tartottak az agitproposok. Nyugat-Berlinbe átnézni csak külföldieknek volt szabad, azok meg úgyis hazamentek.

Az NDK már nem létezik. Kinőtték.

Ajánlom szívesen.

(Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK. Fordította Blaschtik Éva. Park Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor