Mozimágia

Ő a táguló világegyetemben a fix pont. Oly stabil, hogy belekapaszkodhatunk. Csak el kell döntenünk, melyiküket választjuk: az írót, a rendezőt vagy a színészt? Filozofikusabb clownt aligha találunk. Viccesebbet és melankolikusabbat sem könnyen.

Kikkel veszi körül magát? Nehézfiúkkal. Kafkával, Dosztojevszkijjel, Bergmannal, Kierkegarddal, Camus-vel és Sartre-ral. Egyikük sem a manézsba való, de ez nem zavarja a profán mozimágiát.

Az intelligencia sarkallja és az illúziótlanság köti: túlfeszített és bonyolult értelmiségiek gondolkodásmódját és érzelemvilágát kell követnie. Méghozzá kettős szereposztásban: tanúként és gerjesztőként egyidejűleg. Belül és kívül. Ezért annyi a félreértés, ezért hiszik új s újabb nézők, hogy minden filmje önvallomás. Minden gyilkosság után az ő kezében füstöl a revolver. Minden tükörből ő pislog vissza. Minden idegbajos románc az ő gyomrát fekszi meg. A depresszió már a kamrában van. A neurotikusan erotikus férfiak és nők násztánca egyidejűleg komikus és tragikus. Amint látószöget váltunk, kilépünk a körből, ott hagyjuk a jelenetet, a változatlanul (tovább) táncoló vagy éneklő ember mozgása, produkciója maga az indokolhatatlan abszurd. Röhej.

Egyetlen groteszk, folytatásos monológja szól a világról. A benne is élő önironikus celeb azt mondja: „Emlékszem, hogy csak fekszem az ágyamon pucéran, és nézem, hogyan fejlődök.” Ars poeticája egyszerű: „Az a fontos, hogy mindenképpen kerüljük el a tökéletességet”. Könnyűnek tűnik, sőt könnyednek. Holott nehéz. Már csak véletlenül is belefuthatunk egy sikerbe, s akkor aztán mit csináljunk?

A menekülés útja a képzelet, a teremtett világ, annak égi mása. A filozófia, a film és a klarinét virtuális kereszteződésében.

(Jason Bailey: Minden, ami Woody Allen. Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna. Kossuth Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor