Másodvirágzás

„Halálom után a másodvirágzásomat élem” – mondta Törőcsik Mari nevetve a Nemzeti Színház hatodik emeleti társalgójában a riporternek, a Nyugat Most című folyóirat alapító szerkesztőjének Szabó Z. Attilának.

2012 volt, az ország legtöbbször díjazott művésze büszke volt nemcsak arra, hogy visszajött a klinikai halálból, hanem arra is, hogy négy helyen játszik, hogy naponta 240 kilométert vezet. A valaha operett szakon végzett, parasztszínészként elkönyvelt, pedig az angolkisasszonyoknál nevelkedett sztár egy titkot is megosztott a riporterrel: „Tévedés, hogy az ember az idő előrehaladtával egyre jobb lesz a színpadon. Minden napra új mondanivaló kell.”

Az interjú Szabó Z. most megjelent Tabló című interjúkötetében olvasható. Ez a kis könyv fontos gondolatok másodvirágzása. A riporterrel nagyságok osztották meg életük tanulságait – többen már búcsúzóul –, hogy mondataik most, hosszú évek után új színt, új fényt kapjanak. Kállai Ferenc, Törőcsik Mari sokszoros színpadi és filmpartnere, háborogva beszélt arról: nem tetszik neki, hogy egyes színházak függöny nélkül működnek. Misztérium és ünnepélyesség nélkül nem lehet igazi színházat csinálni!

„A túlélés, a megkapaszkodás az emberek közös célja, mégsem érzik, hogy közös a csónak. Ki erre, ki arra lapátol.” Sára Sándor operatőr, rendező, a kezdetekben még önálló és kulturális csatornaként nagy nemzetközi elismerést kiérdemlő Duna Televízió első elnöke mondta ezt a filmesek és a tévések mesterséges ellentétéről. Háborogva beszélt arról, hogy nála rossz helyen kopogtattak a politikusok, ha befolyásolni akarták tévéjének műsorát.

Makk Károly egyebek mellett azt fejtegette, hogy a művészek mindig is a decentralizáció pártján voltak, küzdöttek a központosító törekvések ellen. A táncházmozgalom-alapító Sebő Ferenc, aki életművét a magyar népzene kutatására és népszerűsítésére szentelte, sok évtizedes munka egyik tanulságát összegezte így: nincs magyar kultúrfölény. / Barát József

(Szabó Zoltán Attila:

Tabló, Antológia Kiadó és Nyomda Kft., 117 oldal)